Szerintem mindegy, milyen Istenben hiszel, milyennek képzeled, hogy nevezed, mit tanultál róla. Mindegy, milyen dogmákat vertek a fejedbe, milyen égi büntetéssel ijesztgetnek gyerekkorod óta, mit ír elő a vallásod. Mert ahogy Prakash írja a Belső Tanítás című versében: „A dogmák Istene az elme istene (...) Isten nem vallásos, csak extatikus".
A félelemtől megszabadulni szörnyen nehéz, ha az ember az egész életét vele töltötte. Freud szerint minden félelem a haláltól való félelemből táplálkozik. De ha elhiszed, hogy nincs halál, akkor azt is el kell hinned, hogy alapvetően nincs mitől félned többé.
Nekem könnyű elhinnem, hogy a halál nem vég, mert megbizonyosodhattam róla többször is. Először nagyapa segített ebben. Akkor már egy éve nem volt köztünk.
Aznap nagyon hideg szél fújt, valami ködszerű eső is esett, és nekem át kellett autóznom egy cikk miatt Törökbálintról Máriaremetére. Úgy terveztem, hogy bemegyek a városba a Lánchídig, és onnan valahogy visszavergődök a budai hegyekbe, de fogalmam sem volt, hogy is juthatnék oda legegyszerűbben. Valami mégis azt súgta, nem kell bemennem a városba, itt is átvághatnék talán a dombok között.
Beültem a kocsiba és nagyon furcsa érzés fogott el. Kicsit, mintha lebegtem volna, erőtlen lettem, nem is voltam egészen a tudatomnál. Nyomtam a gázt, és elfelejtettem azon gondolkodni, merre is akarok menni, csak mentem, mentem. Közben mély bánat tört rám, de valami különös, szép bánat, ami megemeli a lelket.
Egészen határozottan éreztem, hogy nagyapa ott ül mellettem a jobb oldali ülésen, mint annyiszor réges régen, amikor még friss volt a jogsim, hogy nehogy bajom essék. (Ő nem vezetett autót soha, mégis azt hitte, ha bepréseli magát mellém a kispolszkiba, megvédhet a balesetektől.) Hát most megint ott ült velem, egy kicsit még az édeskés illatát is éreztem, a szuszogását is hallottam. És mindent szépen megbeszéltünk. Nem szavakkal, a szívünkkel. Régi félreértéseket tisztáztunk, újra érezhettem, mennyire szeret. Még nevettünk is, épp olyan butaságokon, mint régen - miközben patakokban csorogtak a könnyeim.
Aztán egyszer csak megszűnt a furcsa érzés. Tudtam, hogy elment, visszament, már nincs ott. Viszont olyan béke szállt meg, frissesség és derű, mintha aludtam volna egy órát. És akkor körülnéztem és megláttam, éppen ott vagyok, ahová indultam: Pesthidegkúton, a Máriaremetei Kisboldogasszony Bazilikánál, a kovácsoltvas kerítés előtt, a csodatévő helyen.
Fogalmam sem volt, hogy kerültem oda, milyen útvonalon mentem, keresztül vágtam-e a dombokon vagy a városon át jöttem.
Honnan tudtam volna? Nem én vezettem, hanem a szívem. Vagyis nagyapa.
Azt hiszem, akkor tapasztaltam meg először, amit sok évre rá a Mestertől tanultam: Ha kikapcsol az elme, van idő és mód helyesen cselekedni.
Törökbálinttól Hidegkútig a szívemben voltam és nem gondolkodtam. Viszont éreztem, éltem és cselekedtem.
Prakash mester csoportjain rendszeresen gyakoroljuk, hogy lehet zavaró gondolatok nélkül a szívben lenni, elengedni minden hétköznapit, álarcot, akarást, görcsöt, félelmet, egót - és érezni a fényét. És ha Isten is úgy akarja, ebben a gyönyörű csendben egy nap megmutatkozik, mint ahogy Prakash annyi tanítványa számára megmutatkozott már. Akik megtapasztalták Őt (és ez a tapasztalás leírhatatlan az elme gyártotta szavakkal) tudják, hogy nincs mitől félni, nincs halál. Isten van. Önmagunkban, a másikban, kívül és belül.
"Minden az Egyben.
Mindenben Minden.
Mindenki Minden
és Minden Isten."
(Prakash: Feloldó mantrák)
Szerintem mindegy, milyen vallású vagy, és az sem baj, ha semelyik valláshoz sem tartozol. Ha megtalálod a középpontod, nincs szükséged törvénykönyvre, mert a szív pontosan tudja, mi a jó, mi a rossz. Mindegy, milyen Istenben hiszel, miként szólítod, mert EGY Isten van. És talán az sem olyan nagy baj, ha most még semmiben sem hiszel. Talán csak nehezebb az utad nélküle. Kodály Zoltán szavaival élve: „...A sivatagon át is vezet út. De mi azt akarjuk, hogy az ember ne úgy járja végig élete útját, mintha sivatagon menne át, hanem virágos réteken."
folytatjuk
« előző rész || következő rész »
