Általában azt szoktuk hangsúlyozni, hogy komolyan kell venni a gyerek szavait, és hogy kezeljük őt partnerként. Igaz, hogy fontos odafigyelni, de ez nem azonos azzal, hogy szó szerint értelmezzük, amit mond. Felnőttként is mindenki megtapasztalja, hogy néha nem sikerül azt és úgy kifejezni, amit szeretett volna: félremegy az üzenet. Hát még gyerekként!
Természetes, hogy a csemete még csak tanulja a kommunikációt, sőt, mi több, azt is tanulja, hogy megértse, mi zajlik benne. Így érthető, ha sokszor egész más fogalmazódik meg, mint ami a szívén van. A szülő feladata kibogozni az üzenetet.
Nem szabad megsértődni!
Bizonyos szerepekbe nem fér bele a megsértődés. A pszichológus is ilyen például, de a szülőség is. Ez nem jelenti, hogy a szülőnek nincsenek érzelmei, nem fájhatnak mondatok. De túl kell lépnie az önsajnálaton, és ha valami rosszul is esett, az ő feladata, hogy őrködjön a kapcsolat épségén. Más szavakkal, a fókusz nem maradhat önmagán, meg kell értenie, mi zajlott a gyerekben, miért mondta, hogy lehet javítani a helyzeten, ha baj van.
A gyerek még csak tanulja ezt a világot, benne saját magát, a szülőé a felelősség, hogy értelmezze, mi lehet egy szívenütő mondat mögött. Minden gyerek szájából elhangzik olyan jellegű kijelentés, hogy „nem szeretlek”, vagy valami cifrább, ami egészen váratlanul éri a szülőt, mint például, hogy „te biztos nem is vagy az igazi anyám, majd jön értem egy másik, aki tényleg szeret” – mindezt esetleg azt követően, hogy a szülő egész nap a lelkét tette ki a gyerekért.
Két szerencsétlen reakció van: egyik, ha a szülő zavarában, vagy, mert tényleg ezt érzi jónak, bagatellizálja az elhangzottakat, nevetgél, vagy úgy tesz, mintha nem is hallotta volna, esetleg tréfát csinál belőle. Ez nem jó, mert a gyerekben tényleg van valami indulat, szomorúság, ami ezt mondatja.
A másik, ha szó szerint veszi, és „visszavág”, ezzel elmérgesítve a helyzetet, és elmélyítve a gyerek fájdalmát. És azt mondja, „én sem szeretlek”, vagy „tudod, gyakran nekem is nagyon elegem van belőled”. Utóbbi mondat nem mindig tragikus, de abban a helyzetben, mikor a gyerek épp szomorú, sérülékeny, akkor nagyon rosszul jön. A „nem szeretlek” sosem arról szól, hogy nem szeret a gyermek, hanem arról, hogy segítséget vár tőlünk. Felbomlott az egyensúly, nem feltétlenül komoly okból, talán csak hétköznapi események miatt rosszkedvű, és enyhülést vár.
Sem egy kétéves, sem egy ötéves, de talán egy tízéves sem feltétlenül tudja olyan szépen megfogalmazni, hogy „Figyelj, anya, most nagyon rossz a közérzetem, valami felborult bennem, elveszettnek érzem magam, kérlek, nyugtass meg!” Ezt ne várjuk, ha a legtöbb felnőtt sem képes erre, hanem helyette tesz valami szurkálódó megjegyzést a másiknak, vagy belerúg a kutyájába.
De halljuk meg az üzenetet, és erre válaszoljunk! A „nem szeretlek”-re például egyszerű, ám tökéletes válasz, hogy „én szeretlek”. De mondhatja a szülő: „Tudom, hogy szeretjük egymást, rosszkedved van, hogy ilyet mondasz?” Mindkét korábbi példamondatra jó reakció lehet, ha a szülő megkérdezi: „dühös vagy rám?”, amiben benne vagy egyrészt, hogy szabad dühösnek lenni, attól még nincs baj. Másrészt segít megnevezni a gyereknek, hogy mi zajlik benne, és valószínű, hogy legközelebb már ő maga fogja úgy mondani: „Dühös vagyok!”. És jó, mert ha igennel felel, tovább lehet róla beszélgetni, vajon miért gurult dühbe.
Mikor maga sem tudja, mi a baj
Vannak olyan helyzetek, amik talán nem sértők a szülő számára, de hasonlítanak a fentiekre abban, hogy mást mond a gyerek, mint amit valójában gondol, érez (olykor épp annak az ellenkezőjét), és szerencsés, ha a szülő nem hagyja jóvá ezeket, hanem segít értelmezni. A kisgyerek számára nem világos, hogy épp az ellenkezőjét érzi, mint amit megfogalmazott, és az a szülő, aki segít rálelni arra, mi is zajlik benne, hosszútávon alapozza meg, hogy a gyerek, majd felnőtt értse magát, és jóban legyen önmagával.
Például, mikor valami nem sikerül a gyereknek, vagy fél valamitől, és ezt úgy fogalmazza meg, hogy „nem is akarok...” Nem akar várat építeni, mert folyton ledől, nem akarja kipróbálni a korcsolyázást, mert ijesztő számára. Persze nem a kioktatás segít, mondván, dehogy nem akarod, csak tartasz tőle! Bár ebben lehet igazság, de nem oldja a szorongást, ettől még ugyanúgy tart tőle. Inkább a tapintatos biztatás, amiben benne van az is, hogy akkor sincs semmi baj, ha most tényleg nem próbálja meg.
Számos példát lehetne még hozni, mikor azzal tesz jót a szülő, hogy nem arra reagál, ami ténylegesen elhangzott, hanem ami mögötte van. Elhagyják a gyerekek száját olyan mondatok, amik felnőtt füllel nagyon durvának tűnnek. Például, hogy essen ki az ablakon Józsika, aki elvette a labdámat. Lehet, hogy a felnőtt gondolatain is átfut, milyen jól esne, ha eltávozna az élők sorából, akit nem kedvel, de azon nyomban letagadja maga előtt. A gyerek nem tagadja le, sőt, ki is mondja, de ettől még nincs benne több rossz szándék, mint a felnőttben.
Joggal kérdezheti a szülő, de hát honnan tudná biztosan, mit gondol a gyermek, mi van egy-egy mondat mögött. Nem kell biztosan tudni, nyugodtan kérdezhetünk. Aztán jóváhagyja vagy pontosítja a gyermek, de akkor már elindult egy közös értelmezés, ami elvezet a megértéshez.
