"Véresek most a kezeim, mert felvágtam az ereim.
Emo attól még nem vagyok,
magamba nem fordulok.
Nem is érzem, hogy fáj,
minden tiszta vér már.
Talán tényleg emo vagyok,
lehet, hogy ilyen maradok.
Minden véres körülöttem,
ezt csak miattad tettem.
Lehet, hogy meghalok,
de lehet, hogy maradok.
Nem is érzek semmit már,
vagdosok tovább hát.
Villan a penge, fröccsen a vér,
az én életem most véget ér."
(Game over, egy fórumozó)
Ha a fenti verset a mi gyerekünk írta, érdemes egy kicsit a körmére nézni, vagy saját magunkba mélyedni, mert lehet, hogy a lázadó tinikor melankóliáján egy kissé túlmutat a probléma. Melynek neve lehet lázadás, önmarcangolás, depresszió, torz önismeret, de akár lehet emo is. S hiába tudjuk, hogy a kamaszoknál jönnek-mennek a követendő idolok, sajnos egyre ijesztőbb méreteket ölt és következményekkel jár az emo-jelenség.
Az emo eredetileg (emotional: érzelmes) a nyolcvanas években megjelenő zenei stílus volt, ma már nem csak az érzelmes hard core zenét hívják így, hanem egy életstílust is. A kifejezés a Rites of Spring zenekartól származik, s ők voltak az irányzat első képviselői is.
Ez azonban számunkra teljesen jelentéktelen információ, a lényeget tekintve mindegy, hogy honnan fúj a szél, Rites of Spring-től, vagy Tokio Hoteltől, esetleg a hazai No, Thanx-től. Az emósok átlagéletkora 16 év, s csöppet sem meglepő ez az elhivatottság a különböző szélsőségek felé ebben a korban, hiszen minden generációnak megvoltak a meg nem értett fekete bárányai (cure-osok, depeche-esek, stb). Számomra az emósokról, akik egymást is kívülről szemlélik, (ál-emo, pózolósok, stb) sokkal inkább egy állat (emu?) jut eszembe, holott egy igazi emós, kőkemény filozófiát, s azon belül megjelenési formát követ, mégpedig: egy emo mélyérzésű, hiperérzékeny, szeret az élet dolgain hosszan elgondolkodni. Ami érdekes ebben a meghatározásban, hogy ezek egy tiniről mind elmondhatóak, bár nyilván azt egy tizenéves sem fogja mondani magáról, hogy én tini vagyok. Mert az ciki. Nem ciki viszont, hogy egy emót fel lehet ismerni már messziről. Azt ugyan nem tudni, hogy lány, avagy fiú emo az illető, de sebaj, a biszex kinézet is a „játék” része. Tehát a a harci felszereléshez csőnadrág illik tapadós felsővel. A szemet ritkán látni, mert hosszan előre nyalt séró takarja. A fejen jól be kell festeni mindent: hajat feketére, esetleg satírral, szemet monoklissá. Derékra ildomos szöges övet akasztani, s szerte-szana piercinget lövetni. Az emónak még jele is van, mi is lehetne más, mint az X, világos. S míg nekünk kívülről úgy tűnik, hogy a gyerek kínai rajzfilmfigurának öltözött, addig a kamasz órákig állt a tülör előtt, míg megszobrászkodta ijesztő külsejét.
Azt minden valamirevaló emo tagadja, hogy öncsonkítást végezne, a valóság azonban mást mutat. Ugyan hosszas keresgélés után sem leltem meg azokat az oldalakat, ahol állítólagosan a szakszerű kézvagdosásra oktatják a lelkes követőket, valahonnan viszont biztosan hozzájutnak az emósok eme információhoz. Egy jóbarátom gyereke, aki nehéz kamaszkort él meg, 15! alkalommal vagdosta el a kezét, szerencsére hosszában. Nyilván direkt, mert ellenkező irányban ennyiszer nem tehette volna meg, így csak remélni tudom, hogy az állítólagos netes tájékoztatásban benne volt hogy ne keresztbe nyisszantson. Nagy vihart kavart, egy 13 éves brit tini halála, s egyre több hazai cikk is foglalkozik az emo-jelenséggel.
Az öngyilkosságra való hajlam természetesen nem csak az emo következménye. Az amúgy is labilis érzelmi állapotban lévő gyerekeket könnyű befolyásolni, még egy könnyű kamaszkort élő tinit is meglegyinthet a halál gondolata. Tizenéves korban amúgy is nagy szerepet kap az útkeresés, a lét megkérdőjelezése, nem csoda, ha a szuicid hajlamokat felerősíti a negatív filozófiával és depressziós hangulattal átitatott emo-irányzat. Míg régen a gyerek metálos rajongással, vagy punkként botránkoztatta meg a szülőket, addig ma már egy valamirevaló gyerek nehezen tudja kibillenteni anyát, apát a béketűrésből, lévén maguk is kemény zenéken, stílusokon nőttek fel. S az emo-ellentmondás éppen ebben van. Beállni egy egyenstílusba, egyformává válni, (hiszen az alapvágya a tininek a valahová tartozás), de mégis kitűnni a tömegből.
Ma már az internetnek köszönhetően a hülyeség villámgyorsan terjed. Százával találjuk a neten az emo-tinik honlapjait , ahol nyíltan beszélnek emóságukról, verselnek, s tucatjával pakolják fel az igazi emo-style fotókat. Elzárni, megvédeni a gyerekeinket tehát nehezebb, mint azt gondolnánk, hiszen bárhol hozzáférhetnek az emo, s a hozzá hasonló fekete irányzatokhoz. Mit tehetünk? Reménykedhetünk. S hogy ártalmatlan-e az emo, vagy nem, ki tudja. Bizakodjunk, hogy a jó nevelés elég lesz ahhoz, hogy túléljék a kamaszkorukat.
