Amikor halála után közel 30 évvel exhumálták Salvador Dalít, döbbenten tapasztalták, hogy híres bajusza pont olyan kackiásan áll, mint életében. A katalán festő bajusza nemcsak egyszerű arcszőrzet volt: Dalí imázsának elengedhetetlen kellékévé vált.
Ha elhangzik az a név, hogy Salvador Dalí, bizonyos képek azonnal megjelennek a fejünkben a híres katalán festőről. A lefolyó órák. A mankók. A lángoló zsiráf. Esetleg Alfred Hitchcock Elbűvölve című filmjének szürreális álomjelenete, vagy egy emlékezetes televíziós interjú, amelyen a katalán művész egy pórázon vezetett hangyászsünnel jelent meg. És persze az elkeskenyedő, két végén felfelé meredő bajusz, amely elengedhetetlen kelléke volt a festőnek.
„Minden márka esetében az igazi sikerhez olyan logóra van szükség, amely azonnal felismerhető” – mondta David Dibosa művészettörténész egy BBC-s dokumentumfilmben, amikor arról beszélt, hogy mit jelentett Dalí bajusza. „Kevés olyan művész jut eszembe, aki olyan agresszívan hajszolta a hírnevet és a gazdagságot, mint Salvador Dalí.
Lényegében egy márkává változtatta önmagát, szégyentelenül népszerűsítve azt minden lehetséges eszközzel”
– tette hozzá a szakember. De vajon hogyan jött létre a „festő logója”, amely a művész halála után 28 évvel épségben került elő Dalí holttestének exhumálásakor?
Eredetileg nem így nézett ki a híres bajusz
Salvador Dalí olyan eredményesen véste be a művészetismerő emberiség emlékezetébe jellegzetes bajuszát, hogy a legtöbben nem tudják, hogy a kackiás változat 1940-es évekbeli felbukkanása előtt a festő arcát már díszítette egy másik, sokkal visszafogottabb arcszőrzet. Az 1930-as években ugyanis Dalí az akkori divatnak megfelelően Adolphe Menjou népszerű amerikai színész bajuszát másolta. Ám a bajusz, „mint a képzeletem ereje, tovább növekedett” – mondta egy 1955-ös interjúban a BBC-nek.
A fordulópont egy este érkezett el. „A vacsora végén egy kis datolyát kentem a bajuszomra, ami nagyon hatékonynak bizonyult” – mondta. A spontán kezdet után azonban sok gondot fordított arcszőrzete rendben tartására. Minden este kitisztította belőle a waxot, majd reggel ismét megformázta – ez nagyjából 3 percet vett igénybe. Egész életében egyféle bajuszápolószert használt, egy magyar viaszt, amelyet Marcel Proust is kedvelt. A francia író arcszőrzete azonban nem nyerte el a festő tetszését. Ahogy fogalmazott:
„ő máshogy használta a viaszt, a bajusza kissé szomorkás és mélabús volt. Az enyém ezzel szemben nagyon élénk, nagyon hegyes, nagyon agresszív”.
A bajusz mint az abszurditás eszköze
Az agresszíven meredező bajusz rövid idő alatt Dalí imázsának elengedhetetlen részévé vált – a festő erre szándékosan rá is játszott, erősítve ezt a képet. „A személyiségem legfontosabb része” – mondogatta gyakran. Egy drágakövekkel díszített cigarettatárcában műbajuszokat hordott magánál, amelyeket úgy kínálgatott, mint más a füstölnivalót. 1954-ben könyvet adott ki Dalí bajusza címmel, amelyben 28 fekete-fehér fénykép szerepelt, többségükben a festőről – és bajuszáról. „Vigyázat! Ez a könyv teljes képtelenség!” – volt olvasható a könyv hátlapján, nem véletlenül.
A prominens bajusz fontos része volt Dalí szürrealista eszköztárának. Festményein is rendszeresen szerepeltette – jó példa erre „Lágy önarckép sült szalonnával” című képe, amelyen az óráihoz hasonlóan elfolyó arcot az övéhez hasonló arcszőrzet díszíti.
Sőt, bajusza olykor az alkotási folyamatban is részt vállalt.
Hegyes végét ecsetnek használta, végképp elmosva a határt művészet és hétköznapi élet, komoly és komikus, valódi és szürreális között.
Ellenállt az időnek Salvador Dalí bajsza
Adja magát a kérdés, hogy vajon a bajusz jellegzetes formája Dalí ötlete volt-e. A művész saját elmondása szerint egyetlen korábbi művész jelentett számára inspirációt: a 17. századi barokk festő, Diego Velázquez. A kackiás bajusz Velázquez egyik festményét nézve tetszett meg neki, amely IV. Fülöp spanyol királyt ábrázolja. (A spanyol festő képe mindenesetre jobban sikerült a Habsburg-dinasztiában bevett vérfertőzések miatt nem különösebben jóképű uralkodóról, mint Gaspar de Crayer alkotása.)
Ezért exhumálták Dalít
Egy spanyol nő, bizonyos Maria Pilar Abel azt állította: a festő az apja. Elmondása szerint anyjának 1955-ben viszonya volt Dalíval; a dologról először nagyanyjától hallott. „Tudom, hogy nem a fiam, hanem a híres festő lánya vagy, de ettől függetlenül szeretlek” – mondta neki állítólag. Az ügy 2007 óta húzódott: többször próbáltak különböző helyekről (például a halotti maszkból) származó mintákból apasági tesztet végezni, ám ezek nem jártak sikerrel. Végül tíz év elteltével engedélyt adtak a kihantolásra. A tét nem volt kicsi: amennyiben kiderült volna, hogy Maria Pilar Abel Dalí lánya, őt illette volna meg a festő jelentős vagyonának negyede. 2017 szeptemberében azonban bebizonyosodott: Maria Pilar Abel nem rokona Dalínak.
Ma már kijelenthetjük, hogy Dalí nemcsak a vásznon alkotott maradandót: bajusza is meglepően strapabírónak bizonyult. 2017-ben ugyanis egy apasági teszt miatt exhumálták, hogy DNS-mintát vegyenek holttestéből. A műveletnél ott volt Narcís Bardalet is, aki a festő temetése előtt 1989-ben bebalzsamozta a holttestét. A RAC1 katalán rádiónak így mesélt a kihantolásról:
„a bajusza sértetlen volt: mint az óra mutatói 10 után 10 perccel, pont, ahogy szerette. Kész csoda”.
Dalí egész munkássága során szerette a különös, meglepetést, meglepődést okozó megoldásokat. Ez általában sikerült is neki, bár olykor komoly felháborodást is kiváltottak művei.
