Szülinapi bulik, családi összejövetelek, nyaralás vagy csak egy sima délután az iskolai barátokkal – bármelyik alkalom tökéletes volt arra, hogy elővegyük ezeket a játékokat, és sírásig vagy hasfájdító nevetésig fajuló csatákat vívjunk a Ki nevet a végénnel, a Marokkóval vagy a Hugó Hamival.
Bár ezek a játékok különböző korosztályoknak valók, egyikkel-másikkal még ma, felnőttként is jól mulatunk, és talán a gyermekink is. Persze ma már az újabb, feltuningolt, dizájnos verziók csak nyomokban emlékeztetnek a régi, fakó színű, rossz műanyagból készült őseikre, a játék öröme ugyanaz marad.
A mindig elmozduló pálcák
A marokkó egyértelműen magyar találmányként vonult be a köztudatba, és már 1936-ban a piacon volt. A klasszikus verzió pálcikái hozzávetőleg 15 centiméter hosszúak, egy csomagban 41 darab van belőlük, és rajtuk különböző színű sávok vannak. Ezek jelölik azt, hogy az adott pálca hány pontot ér.
Az eredeti játékmenet szerint az első játékos véletlenszerűen szétszórja a pálcákat a sima felületen, mondjuk az asztalon, és úgy veszi fel az egyes pálcákat, hogy azok ne mozduljanak meg. Amikor valaki hibázik, a következő játékos kerül sorra. Az nyer, aki a legtöbb pontot gyűjti össze. No ez volt az a rész, amit mi sosem tartottunk be, mert nálunk otthon az nyert, akinek a legtöbb pálcikája volt.
A legzajosabb vizilovak
Az, hogy kinek a vizilova kapja el leggyorsabban a legtöbb színes golyót – ez a Hugó Hami játék lényege – valljuk be, nem igényel különösebb szellemi képességeket, arra viszont tökéletes volt, hogy általa oldhattuk a felgyülemlett feszültséget, ahogy kiabálva csapkodtuk a vizilovak farkát, és ennek köszönhetően mozdult az állat feje a golyókért.
Akkoriban a szülők elátkozhatták a gyártót, vagy akitől a gyerek kapta a játékot, mert a Hugó Haminál hangosabb szórakozás nehezen volt elképzelhető, két okból: az egyik, hogy a játékosok – mi – túl akarták kiabálni a társaikat a játék hevében, a másik, hogy a vizilovak fejének ütemes csattogása a műanyag tálcán, elképesztő robajjal járt.
A játék egyébként meglehetősen jól bírta a strapát, éveken keresztül viselte a csapkodást, csak néhány golyó tűnt el, de azokat más játékokból elvett bábukkal, vagy fóliából gyúrt labdácskákkal pótoltuk a leleményesség jegyében.
Soha, senki nem nevetett a játék végén
Az Indiából és Koreából származó társasjátékot Kocog és kidob, illetve Ne nevess korán néven is forgalmazták a ‘60-as, ‘70-es években Magyarországon. A mi társasjátékunk táblájának élénk, sárga színe volt világoskék szegéllyel, és akár hatan is játszhattunk vele. Természetesen ennél is voltak kifejezetten családi szabályok, például, ha csak hárman játszottunk, akkor mindenkinek két szett bábuja lehetett, és az nyert, aki mindkét egységet először célba juttatta.
Aztán volt olyan, hogy két dobókockával játszottunk, de ilyenkor, ha valaki kétszer hatot dobott, csak egy kört ismételhetett, míg, ha csak egy kockával, akkor addig dobhatott az adott játékos, ahányszor csak képes volt hatost varázsolni a kockára.
Az, hogy át lehetett-e ugrani a saját bábut, ha éppen úgy alakult, az pedig sokszor játék közben alakult ki.
Talán másoknál más volt a tradíció, nálunk jellemzően az, hogyha a Ki nevet a végénnel játszottunk, a vesztes, ha gyerek volt, duzzogva vagy sírva vonult el az asztaltól, és a felnőttek igyekeztek őt vigasztalni, tehát a játék célja nem valósult meg. Ennek ellenére mégis gyakran vettük elő, abban a reményben, hogy a szülőket egyszer tényleg legyőzzük.
Már Magyarországon is tartottak malom Eb-t
Elképesztően ősi játék a malom, már a Római Birodalom idején is hódított, a keltáknál pedig a táblán látható vonalrendszernek védelmező szerepe is volt. Az egész világon elterjedt, népszerűségét feltehetően annak köszönheti, hogy egyszerűek a szabályai, de a győzelemhez komplex látásmódra van szükség.
Mi minden nyaralásra vittük magunkkal a malomtáblát, a nagyot, játszottunk szobában és vízparton is, és volt utazó malomkészletünk is, parányi korongokkal, azt a vonaton vagy a kocsiban vettük elő.
Nem emlékszem, ki tanított meg a malom szabályaira a családból, de arra igen, hogy rengeteget játszottunk, és bár olykor-olykor elkalapált egy-egy unokatestvér, sokkal jobban élveztem ezt, mint a sakkot, noha hasonló stratégiai gondolkodásra van szükség mindkettőhöz.
1996 óta Európa-bajnokságot is szerveznek ennek a játéknak, többnyire osztrákok, svájciak és németek vesznek részt a körmérkőzéses rendszerben zajló versenyen. 2018-ban Bándy György tette lehetővé, hogy az Európa-bajnokság Magyarországon lehessen.
Találd ki a színt és a sorrendet
Ma már Mesterlogika néven fut az a kétszemélyes társasjáték, amelynek lényege, hogy az egyik fél összeállít egy négy bábuból álló színkombinációt, és a másiknak minél kevesebb lépésből ki kell találnia azt.
Ehhez mindössze annyi segítséget kap, hogy a játékostárs fehér, illetve fekete tüskékkel jelzi a tábla oldalán, hogy eltalálta e a színt, és hogy az jó helyen van-e a sorrend szerint.
A játék egyébként ma is kapható, a dizájn jóval korszerűbb, mint a gyerekkorunkban, de a lényeg ugyanaz.
Ha kíváncsi vagy, milyen játékokkal játszottak a gyerekek a szocializmus idején, olvasd el ezt a cikkünket.
