Ha a velencei karnevál szókapcsolatot halljuk, legtöbbünknek a különleges igényességgel elkészített maszkok, jelmezek jutnak eszébe, melyek a húshagyókeddet megelőző két hétben lepik el a gondolák városát. Nyáron van a városnak egy egészen másfajta fesztiválja is, melynek apropója egészen borzongató.
A Megváltó ünnepe már több száz éves történelemre tekinthet vissza, egy, a város történelmének legnehezebb időszakában bekövetkezett eseményhez kapcsolódik. Az 1575-77 közt pusztító pestistől való megszabadulás emlékére rendezik meg az eseményt, amelynek fő attrakcióját ma az akár egy órán át tartó tűzijáték jelenti. Vallási vonulata ugyanúgy van az eseménynek, mint turistacsalogató ereje, és a helyieket is szórakoztatja, ahogyan megemlékeznek az egykor halálos betegség elűzéséről.
A pestis gyakori vendég volt Velencében
Hogy jobban megértsük, miért bírt ekkora jelentőséggel a pestistől való megszabadulás, át kell tekintenünk, hogyan fonódott össze a pestis és Velence története.
A fekete halál 1348-ban tette be először a lábát Velence területére: ez is volt a legsúlyosabb találkozó a kórral, a lakosság fele nem élte túl.
Pontos adatokkal ugyanakkor nem rendelkezünk, ugyanakkor a becslések szerint a betegség megjelente előtt 100 ezer ember élhetett a városban, majd több tízezerrel csökkent a lakosság száma.
Az 1575-77 közti másik nagy pestisjárvány után sem lélegezhettek fel végleg az itteniek: 1630-31-ben is volt még egy nagyobb hulláma a pestisnek, mely még a 17. és a 18. században is szedett áldozatokat a lagúnák városában. A pestis hatására nemcsak a lakosságszám csökkent és a városállam gazdasági befolyása esett vissza, hanem Velence más olasz városállamokkal való kapcsolatára is komolyan hatottak a járványok, ezek következtében csökkent befolyása az olasz csizmán belül.
A középkorban gazdasági és kereskedelmi központ volt a város, a keletiről érkező áruk itt futottak be Európába.
A sok hajó pedig a sok áru mellett bizony ismeretlen kórokozókkal telve jött, a pestis is így érkezhetett nem kívánt rakomány gyanánt. Az, hogy mindez a történelem egy nem éppen higiéniai normáinak magas mivoltáról elhíresült szakaszában történt meg, hatalmas balszerencse volt.
Innen ered a karantén is
Bár a járványok akár éveken át tomboltak, részben azért, mert néha nem hozták meg idejében a kívánt óvintézkedéseket, az évszázadok során kialakultak olyan gyakorlatok, amelyek a mai napig jellemzők a járványok terjedésével szemben vívott harcra.
Kötelező fürdést írtak elő a lakosoknak, a szennyezett ruhadarabokat elégették és azokat, akik maguk megfertőződtek, vagy betegek családtagjai voltak, izolálták.
Új kórházakat és közfürdőket építettek, illetve bizonyos intézkedések révén igyekeztek a betegség által leginkább érintett szegények bérét rendezni, valamint az árakat maximalizálni.
A karantén gondolata és neve is ebből az időszakból származik: a szó szerinti jelentés arra a negyven napra utal, amelynek erejéig elzárták a fertőzötteket, vagy fertőzésgyanúsokat. Szigeteket nyilvánítottak karanténhelyszínné, hogy a lehető legjobban kontrollálják a betegség terjedését, bár nem voltak tisztában azzal, pontosan hogyan történik ez. A pestisdoktorok jellegzetes maszkja is ennek a korszaknak az emléke: az üvegszemek azt segítették, hogy a szakember ne kapja el a kórt,
a száj elé különböző természetes anyagokkal átitatott ruhadarabot tettek, mert azt hitték, ez segít megúszni azt, hogy elkapják a pestist, és testük nagy felületét fedték be bő ruhákkal.
Hogy ennek valójában mekkora szerepe volt a betegség elkerülésében, azt nem tudni, ma ugyanakkor a karneválok kötelező kellékei ezek a maskarák.
Ez a fesztivál a kórtól való megszabadulás ünnepe
1577-ben Velence vezetése úgy döntött, hálából azért, hogy megszabadulhattak a pestis karmából, templomot emelnek, mely a Megváltó nagy erejét hirdeti. Nem csoda, hogy ezek a vészterhes idők ilyen nagyívű cselekedetre sarkallták őket: két év alatt ötvenezer ember életét követelte a pestis, ez Velence akkori lakosságának az egyharmadát jelentette. Az első fesztivál 1577 július 20-án tartották meg, azóta pedig minden július harmadik vasárnapja a pestistől való megszabadulásra emlékezik.
A Megváltónak szentelt templom tervezésével Andrea Palladiót bízták meg: ő kora egyik legismertebb építésze volt. Az épületnbek már 1577 májusában letették az alapkövét. A Giudecca-szigeten álló templomot a várossal egy pontonhíd segítségével kötötték össze, megünneplendő a pestis veszélyének elmúltát. A Zattere városrészt Giudeccával összekötő pontonhidat azóta is évről évre megépítik, így aki szeretne, száraz lábbal kelhet át egészen a templomig a csatornán.
A vallásos vonulat mellett ez az ünnep tipikusan velencei is egyben. A helyiek szívesen ülnek hajóra ilyenkor, hogy helyi specialitásokat fogyasszanak és a vízről tekintsék meg a pompás tűzijátékot.
Evezősversenyt is rendeznek ekkor
A turistákat már inkább a hajófelvonulás mozgósítja, amelynek külsőségei a szűk fél évvel korábban tartott karneválokat idézik meg. A Giudecca-lagúnán evezőversenyeket tartanak, a hajók pedig igazán mívesen díszítettek, különböző színekben pompáznak, így azok számára is érdekessé teszik a hajóversenyt, akik egyébként nem sokat értenek ehhez a sporthoz.
Az pedig, hogy épp evezésben mérhetik össze a fesztivál részeként tudásukat a versenyzők, egyáltalán nem meglepő.
Az evezés nagyon régóta mindennapos tevékenysége a velencei lakosoknak, a tengeri tradíciók megőrzésére és másoknak való bemutatására is nagyszerű alkalmat kínál tehát a fesztivál, melyen egy olyan időszakra emlékezhetnek a helyiek, amelyben a halállal néztek farkasszemet, de végül ők nyertek. A több száz éven át vissza-visszatérő pestisnek több dózse mellett Tiziano is áldozatul esett, a betegség örökre beírta magát Velence történetének könyvébe.
Egy másik, furcsa középkori kórnak az izzadás volt a fő tünete: aki tapasztalta, retteghetett.
