A bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer beruházása keretében épült szállodakomplexum 1989 óta üresen áll, sajátos szellemvárost képezve, az elvetélt projekt szomorú mementójaként.
Miután kivonták a szovjet csapatokat Magyarországtól, üresen tátongó laktanyákat hagytak maguk után országszerte. Az épületeket annyira lepusztították, a környezetüket pedig kerozinnal és más vegyi anyagokkal olyan mértékben elszennyezték, hogy a hazai befektetőknek nem érte meg a rehabilitáció. Ezért a legtöbb azóta is ugyanolyan állapotban kísért, legfeljebb a növényzet vette birtokba őket. Van azonban egy épületegyüttes, ami egészen más okokból árválkodik 35 éve üresen.
Szocialista gigaberuházás keretében épült magyar városok
Sztálinváros (ma Dunaújváros), Leninváros (ma Tiszaújváros), Százhalombatta, Paks – csupa olyan településnév, amelyek hallatán a szocialista éra gigaberuházásai jutnak eszünkbe. Ezek sorát gyarapította volna a bős-nagymarosi vízlépcső is: a csehszlovák és a magyar kormány elnöke 1977-ben írt alá államközi szerződést arról, hogy a következő évben nekilátnak felépíteni a Duna vízi energiáját kihasználó erőműrendszert. A hivatalos papírokban csak új keletű nevén Gabčikovóként emlegetett Bős első turbináinak már 1986-ban működnie kellett volna, a nagymarosinak pedig 1989 volt a céldátuma. De a környezetvédők folyamatos tiltakozása miatt ennek már olyannyira a szocializmus alkonyán kezdtek neki, hogy esélye sem lehetett elkészülni.
Elkészült viszont a projekthez tervezett munkásszálló-együttes, a Duna innenső partján pompás panorámával rendelkező épületeket húztak fel az erőműrendszer építői számára.
Beruházók, tervezők, a munkákat irányító tudományos intézetek és minisztériumok mindent megtesznek azért, hogy ennek az állami nagyberuházásnak a környéken lakók, a tájat szeretők, természetvédők is sok-sok hasznát s csak csekély kárát lássák
– írta a Pest Megyei Hírlap 1985 szeptemberében.
Bő három évtizede üresen áll a magyar szellemváros
A településre a munkák dandárjában háromezer építőmunkást vártak, akik részben Ausztriából érkeztek volna. Számukra húzták fel a hegyoldalban a gyönyörű fekvésű és a maga idejében az átlagos munkásszállókhoz képest minőségi ugrást jelentő, 1520 személy befogadására tervezett épületet. Köréje eredetileg harminc ikerházat is terveztek – valószínűleg az osztrák mérnökök számára –, de ezekből végül csak ötöt építettek meg. A munkásszálló 1989-re készült el, teljesen bebútorozva, lefüggönyözött ablakokkal várta a beköltözőket, akik azonban sosem érkeztek meg.
Abban az évben ugyanis olyan fordulatot vett a világ (legalábbis annak itteni, kelet-európai fele), amit azelőtt senki sem gondolt volna: összeomlott a szocialista tábor, felbomlott a nagy testvérként a keleti blokk országait istápoló Szovjetunió, majd ennek folyományaként a KGST, a hajdani tagországokban pedig sorra voltak kénytelenek átadni hatalmukat a kommunista pártok a demokratikus erőknek. Amelyeknek persze első dolguk volt leállítani az előző rendszerben elkezdett megalomán beruházásokat, ugyanúgy presztízskérdést csinálva ezekből, mint meghaladni kívánt elődeik a saját idejükben.
A korabeli tervezők előrelátását bizonyítja, hogy a szállodakomplexum és a lakói számára Nagymaroson kialakítandó infrastruktúra – új utak, kereskedelmi és vendéglátó egységek, kulturális és egészségügyi központ – a vízlépcsőépítés befejeztével az idegenforgalmat szolgálta volna. A település vezetői és lakói a létrejövő üdülőközpont reményében el is fogadták a Duna-part festői környezetének erőteljes átalakítását, és még ma is lehet olyant olvasni, hogy a helyiek egy része sajnálja az építkezés leállását.
Tény, hogy Európa legfőbb vízi szállítási útvonalának a szabályozása már a 19. század óta napirenden volt. A monarchiabeli hazai szakaszon az al-dunai Vaskapu kiépítése után csak a kuszán vadregényes Szigetköz tette problematikussá a hajózást, aminek a megoldását elsőként Széchenyi kezdeményezte, de megvalósíthatósági tanulmányok csak a múlt század elején születtek. Buss és Schmidthauer 1911-es terve Pozsony és Győr között három vízlépcső építésével, hajózó- és öntözőcsatornák kialakításával számolt. Több későbbi előterjesztés után végül 1942-ben Mosonyi Emil vázolta fel a nagymarosi vízlépcső első konkrét tervét, csakhogy a második világháború közbeszólt. Csak az 50-es években került elő ismét a kérdés, a Magyar Tudományos Akadémia szakértői javaslatára kezdődött meg a közös magyar–csehszlovák tervezési munka. Bősnél meg is épült a vízerőmű, amelynek a teljes kihasználhatóságához azonban szükség lett volna a nagymarosi vízlépcsőre – emlékeztet az Építészfórum.
A szellemvárossal kapcsolatban számtalan ötlet felmerült már
Az 1986-ban bekövetkezett csernobili atomerőmű-katasztrófát követően azonban a környezetvédelem fontossága egyre inkább előtérbe került, és miután a Duna Kör – mint a rendszerváltás előtti első meghatározó civilszervezet – határozottan fellépett a beruházás ellen, megindult egy korábban soha nem látott méretű polgári ellenállás. 1988 októberében, amikor az Országgyűlés elfogadta a vízlépcső megépítéséről szóló határozatot, olyan tömegek vonultak az utcákra, hogy már a kivezényelt rendőrök sem mertek erőszakkal beavatkozni. Nagymaros a rendszerváltás egyik szimbolikus ügye lett, ami a civil szféra győzelmével végződött. A magyar kormány 1989-ben először ideiglenesen, majd valamivel később végleg letett a vízlépcső megépítéséről, és felbontotta az 1977-ben megkötött államközi szerződést Csehszlovákiával.
Ettől persze a már megvalósult építményeknek nem kellett volna ebek harmincadjára jutniuk, gondolhatnánk. A munkásszálló és a körülötte álló félkész lakótelep az 1990-es évek elején a Pest Megyei Önkormányzatra szállt, majd az államhoz került, tulajdonosa az akkori Kincstári Vagyonkezelő lett, amely az ezredfordulón magánbefektetőt keresett az épületegyüttes számára, és 500 millió forintért kínálta eladásra.
Évekkel ezelőtt tervezte az egyik Esterházy, hogy idehozná a világ különböző pontjain élő idős, nyugdíjas magyarokat, akik Mátyás király egykori palotájával szemben telepednének le
– mondta a Népszabadságnak 2000 áprilisában Nagymaros akkori polgármestere.
A felbukkant befektetők hol művésztelepet, hol nyugdíjasotthont álmodtak ide, de szakképzési központ és rekreációs park kialakítása is felmerült. Mindezek azonban csak tervek maradtak. Később egy hiperaktív, figyelemhiányos gyerekekkel foglalkozó alapítvány lelhetett volna otthonra az épületben, ám a felújításhoz szükséges kormányzati és uniós segítség nem érkezett meg. Tavaly már az a hír röppent fel, hogy a gödi Samsung-gyár távol-keleti vendégmunkásait helyeznének el az eredetileg is munkásszállónak készült épületben. És bár a helyiek berzenkedtek az ötlettől, alighanem még azzal is jobban jártak volna, mint ha a 35 éve pusztuló szellemvárost kell nézniük még további évtizedeken át.
Ha érdekelnek még magyarországi hátborzongató helyek, ezt a cikket semmiképp ne hagyd ki!
