Ha azt hiszed, hogy a világirodalom történetében csak a remekművek és az elismert alkotások születtek meg, tévedsz! Bizony, a művészek világa is bővelkedett szenvedélyes vitákban, nyilvános kritikákban és személyes ellenségeskedésekben.
Még a legnagyobb irodalmi géniuszok között is gyakran izzott a feszültség – és nem a romantikus értelemben –, sok esetben pedig nem is rejtették véka alá véleményüket egymásról. De vajon miért azok az irodalmi személyek kerültek egymással háborúba, akik a szavak mesterei voltak, és a legjobban bántak az érzelmekkel és az emberi konfliktusokkal? Nézzük meg ezeket a legendás irodalmi csatákat, amelyek talán még érdekesebbek, mint maguk a művek.
Mark Twain és Jane Austen: az igazi gyűlölet, ami soha nem oldódott fel
Ma az interneten mindenki bátran kifejezheti a véleményét, de vajon gondoltad volna, hogy a világirodalom legnagyobb alakjai között nem minden esetben a kölcsönös tisztelet dominált? Mark Twain és Jane Austen „kapcsolata” az ékes bizonyíték erre.
Twain hamar egyértelművé tette , hogy nem tartozik az Austen-rajongók közé:
„Nincs jogom bírálni a könyveket, és nem is teszem, kivéve, ha utálom őket. Gyakran szeretnék kritikát írni Jane Austenről, de a könyvei annyira feldühítenek, hogy nem tudom elrejteni az olvasó elől a haragomat; ezért minden alkalommal abba kell hagynom, mielőtt belekezdenék. Valahányszor elolvasom a Büszkeség és balítéletet, legszívesebben kiásnám őt, és szétverném a koponyáját a saját sípcsontjával” – Levél Joseph Twichellnek, 1898. szeptember 13.
Twain valljuk be kíméletlen őszinteséggel és szokásos szarkasztikus humorával fejezte ki, mennyire nem kedvelte Jane Austen írásait – különösen a Büszkeség és balítéletet. Twain szerint Austen regényei idegesítőek és sekélyesek voltak, és úgy vélte, hogy az ő karakterei nem képesek megérteni az olvasót. Bár Austen már rég nem élt, amikor Twain ezeket a kritikákat megfogalmazta, és így kissé egyoldalúvá vált a harc, ám az amerikai író szavai máig élénken megmaradtak az irodalmi viták egyik ikonikus példájaként.
William Faulkner vs. Ernest Hemingway: Ego a köbön
Mi történik akkor, ha két író – akik magukat az irodalmi zsenialitás megtestesítőjének tartják – összeütközésbe kerülnek? Szinte minden esetben éles vita születik. Ez történt Hemingway és William Faulkner esetében is: Faulkner a Mississippi Egyetemen tartott beszéde során azt mondta, hogy Hemingway
soha nem volt híres arról, hogy olyan szavakat használna, amelyek miatt az olvasónak szótárhoz kellene nyúlnia.
Természetesen Hemingway értesült Faulkner szavairól, és válasz gyanánt ezt üzente neki:
„Szegény Faulkner. Tényleg azt hiszi, hogy a nagy érzelmek nagy szavakból származnak? Azt hiszi, nem ismerem a tízdolláros szavakat. Pedig ismerem őket, nagyon is. De vannak régebbi, egyszerűbb és jobb szavak, és én azokat használom.”
Ez a szópárbaj nemcsak a személyes rivalizálásukról szólt, hanem arról is, hogy mindketten másképp gondolkodtak az irodalom lényegéről. Hemingway minimalizmusa és Faulkner komplex, többszólamú prózája két teljesen különböző esztétikai felfogást képviselt, és mindketten azt hitték, az ő megközelítésük az „igazi" irodalom. Ez a konfliktus tökéletesen bemutatja az irodalom két, nagyon különböző látásmódját: Faulkner szerette a bonyolult, többszólamú narratívát, míg Hemingway az egyszerű, lényegre törő prózát részesítette előnyben.
Virginia Woolf és James Joyce: két nagyágyú egymás ellen
Virginia Woolf és James Joyce – a modernizmus két legmeghatározóbb alakja – több szempontból is a XX. századi irodalom legnagyobb alakjai közé tartoznak, ám a kölcsönös tisztelet kimaradt a kapcsolatukból. Woolf, aki szigorú és kifinomult esztétikai mércéihez ragaszkodott, nem sokra tartotta Joyce híres regényét, az Ulyssest.
„Alultenyésztett regény, önző, öntanító munkásember műve” – írta naplójában Virginia Woolf az Ulyssesről, és valljuk be, Joyce regényével szemben ez egy igen lekezelő megállapítás. A két író közötti távolságot az is tovább növelte, hogy Joyce egyáltalán nem mutatott érdeklődést Woolf művei iránt. Kettejük rivalizálása az irodalmi ízlés és a stílusok közötti alapvető különbségeket tükrözte.
Lev Tolsztoj és William Shakespeare: Az orosz óriás, aki nem hitt Shakespeare zsenialitásában
Az egyik legmegdöbbentőbb irodalmi kritikát Lev Tolsztoj fogalmazta meg William Shakespeare munkásságáról. Úgy vélte:
„Shakespeare művei nemcsak túlértékeltek, hanem valójában középszerűek, sőt károsak. Darabjaiban semmi magasabb erkölcsi igazság vagy művészi érték nincs; minden, amit ábrázol, erkölcsi értelemben homályos, és hatásában romboló.”
Ez a vélemény különösen sokkoló volt az irodalom rajongói számára, hiszen Shakespeare már akkoriban is az irodalmi kánon egyik legkiemelkedőbb alakjának számított. Tolsztoj kritikája egyértelműen megosztotta az olvasókat, és sokan úgy gondolták, hogy az orosz író egyszerűen irigy volt a drámaíró nemzetközi sikerére.
A fent említett példákból jól látszik, hogy az irodalmi világháborúk mögött gyakran eltérő művészeti filozófiák, személyes ellentétek vagy egyszerűen az egók csatája húzódik. És ezek az írók nemcsak a művészetben voltak szenvedélyesek, hanem a saját nézőpontjukat is fanatikusan védték. Az írók, akik életük nagy részét a világ szavakkal való megformálására tették fel, természetesen a legkeményebb fegyverüket, a saját nyelvüket használták egymás ellen.
Ezek a művészeti rivalizálások sokszor ösztönözték az írókat arra, hogy túlszárnyalják egymást, és új szintre emeljék az irodalmat. De vajon hogyan alakult volna az irodalom története, ha Twain és Austen békét kötnek, vagy ha Woolf nem írja le Joyce-t? Ezeket talán soha nem tudjuk meg, de az biztos, hogy az irodalmi viták nélkül szegényebb lenne a világirodalom.
Kétszer veszítette el mindenét – így is Kanada egyik leggazdagabb nője lett a 19. században. Kattints ide, hogy megtudd, ki volt.
