Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az emberiség történelmében számtalanszor előfordult, hogy egyes dallamokat - vagy akár műfajokat - veszélyesnek nyilvánítottak és így betiltottak, mert a hatalmon lévők a zenében rejlő lázító erőtől tartottak.
De vajon miért fél annyira a hatalom egy-egy dallamtól, hogy képes volt akár egy egész műfajt betiltani? Mitől válhat veszélyessé a zene? Talán akkor érthető meg mindez, ha megnézzük, hogyan mozdultak meg rendszerek a zene elhallgattatása érdekében!
Amikor politikai felfordulást okozott néhány dallam
A zene az ember egyik legerősebb nyelven felüli kifejezési módja, hiszen képes közösségeket egyesíteni és érzelmeket felszítani, ami miatt veszélyesnek is tarthatták. Ha a XX. századi diktatúrák felismertek egy műfajban, dalban vagy előadóban rejlő erőt, gyakran cenzúrázták vagy betiltották, hogy megakadályozzanak bizonyos társadalmi folyamatokat.
De ne szaladjunk ennyire előre, a betiltott zenék története egészen az ókorig nyúlik vissza: ekkoriban Kínába be sem engedtek egyes zenei stílusokat, mert azokat „erkölcstelennek” tartották, de a középkori Európát sem hagyhatjuk ki a felsorolásból, hiszen a katolikus egyház veszélyesnek és erkölcsrombolónak ítélt néhány zenei stílust. A rockzene pedig nemcsak egy kulturális forradalom szimbólumává vált a XX. században, hanem egyenes a politikai ellenállás jelképévé is.
Az ördög hangköze: a tritónusz
A katolikus egyház a középkori Európában különös figyelmet fordított arra, hogy a zenének Istenhez közeli hatása és tiszta dallama legyenek.
Az egyház szerint ezzel épp ellentétes volt a „diabolus in musica” (ördög a zenében/az ördög hangköze) – a tritónusz, más néven bővített kvart, egy disszonáns hangköz, amely három egész hangnyi távolságot ölel fel.
A középkorban „ördögi” hangzásúnak tartották, mert feszültséget és rendezetlenséget sugallt – károsnak ítélték, sőt, veszélyesnek tartották az emberi lélek számára.
Az egyház éppen ezért tiltotta a tritónusz használatát a liturgikus zenében attól tartva, hogy az „ördögi” hangzás megbotránkoztatja a hívőket, és „bűnös” gondolatokat ébreszt bennük.
Ez az „ördögi hangköz” évszázadokon át fennmaradt a zenei világban mint a szabályokat felrúgó, merész kifejezési mód, amelyet később számos zeneszerző – köztük a romantikus korszak művészei – előszeretettel használt a drámai hatás fokozása érdekében.
A rockzene és a kommunizmus bukása
A rockzene Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is a szabadság szimbólumává vált a hidegháború idején. Ám a keleti blokk országaiban „nyugati fertőzéseknek” tartották, úgy gondolták, hogy veszélyes lehet az emberek számára. Éppen ezért a kelet-európai kommunista országok és a Szovjetunió igyekeztek ellehetetleníteni a The Rolling Stones, a Beatles, valamint más nyugati rockzenekarok dalait, mert úgy vélték, azok káros hatásúak.
1976-ban Cliff Richard első nyugati rockzenészként játszott a vasfüggöny mögött, majd ezt követően az 1980-as éves során számos nyugati előadó léphetett fel ott, ahonnan korábban kitiltották. Elton John, a Queen, a Rolling Stones, Billy Joel és a többiek fellépései rengeteg embert mozgattak meg. A fiatalok körében fellángolt a szabadságvágy, sokaknak jelentett a zene pluszmotivációt arra, hogy fellépjenek az elnyomó rendszerek ellen.
Az igazi hatás akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a berlini fal leomlott, nem sokkal később a Pink Floyd koncerten adta elő a The Wall című albumát, ahol az „Another Brick in the Wall” című számot, már mint a kommunizmus elleni küzdelem egyik himnuszát énekelték tömegek. A rockzene nemcsak kifejezőeszköz, hanem a rezsim elleni lázadás szimbóluma lett, ami a világot is megváltoztatta.
Amikor a csend lett az új zaj
Az még elviselhetőnek számít, ha a dalokat az éterből kitiltják, de vajon milyen az, amikor egy nemzet teljesen betiltja a zenét? Márpedig a XX. században a kambodzsai Vörös Khmer uralma alatt az ország legjelentősebb zenészeit hallgattatta el. A hatalom úgy döntött, hogy az 1970-es években különösen veszélyeztetik a modern zenei műfajok a társadalmi rend fenntartását, ezért gyakorlatilag minden zeneművet megsemmisítettek, és gyakran a zenészeket is bezárták, vagy ami még rosszabb: kivégezték őket.
Annyira elterjedt a félelem és a cenzúra, hogy egy idő után nemcsak a hangok, hanem maga a csend is a rendszert fenntartó erővé vált. A „csend” – a zene hiányában – az elnyomás fegyvere lett, és különösen hátborzongató fejezetként került be a zenetörténet könyvébe.
Hasonló módszerekhez nyúltak az Afganisztán fölött ismét uralmat nyerő tálibok.
A szórakozást és a zenét is betiltva mintha a középkorba taszították volna ismét az országot, ahol a nők szabadságjogai is pillanatok alatt olvadtak semmivé.
Modern példák a betiltott zenékre: rap és hip-hop
A rap és a hip-hop a XXI. században olyan műfajjá vált, amelyre sok helyen hasonló sors várt, mint a hidegháború idején a rockzenére: számos közel-keleti országban – mint például Szaúd-Arábiában – a hatóságok szigorúan figyelik a helyi rapelőadókat, akik rendszerkritikus szövegeikkel próbálnak kiállni a társadalmi igazságosság mellett.
Egyes országokban a rapelőadókat börtönbe zárták, dalaikat pedig betiltották: így járt Tamer Nafar is, a DAM nevű palesztin hip-hop együttes alapítója, aki elsőként szólaltak fel a dalaival a palesztinok jogaiért, valamint a diszkrimináció és az izraeli megszállás ellen. A DAM hip-hop együttes szövegeik rendszerkritikusak: gyakran a rendőri brutalitásról, rasszizmusról és szociális igazságtalanságokról szólnak. Tamer több alkalommal is szembekerült a hatóságokkal, és koncertjeiket próbálták betiltani Izraelben.
Ezek az események jól bizonyítják, hogy a zene nem veszített a hatalmából – sőt, talán erősebb, mint valaha. Míg napjainkban – az internet korában – a tiltott dalok is könnyen terjedhetnek, a hatalom ennek ellenére próbálja kontroll alatt tartani a lázadó dallamokat. Még most is folyik a harc a veszélyes zenék és előadók körül, akárcsak évszázadokkal ezelőtt.
A zene ereje abban rejlik, hogy átlépi a határokat és megszólítja az embereket ott is, ahol a szavak már kevésnek bizonyulnak.
A zene mindig is a szabadság és ellenállás egyik legerősebb eszköze volt, legyen szó középkori egyházi tilalmakról vagy modern politikai cenzúráról. A tiltott dallamok története pedig azt bizonyítja, hogy a zene hatalma nemcsak időtálló, hanem valódi forradalmak kirobbantója is lehet.
Saját korának közönsége kifütyülte, mégis az ő zenéje lett a legnépszerűbb csengőhang. Ha kíváncsi vagy rá, hogy ki ő, olvasd el a cikket ezt a cikkünket.
