Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Róma bővelkedik nagy művészettörténeti jelentőséggel bíró alkotásokban, de még ezek közül is kiemelkedik Michelangelo azon freskója, amelyet a Sixtus-kápolnába festett meg. Amikor áhítattal csodálod az alkotást, biztosan nem jutna eszedbe az, hogy a mester szívből gyűlölte ezt a munkát.
Olyannyira, hogy az elkészítésével kapcsolatos negatív érzelmei még egy vers megírására is sarkallták Mégis miért vállalta el a feladatot, és mitől lobogott benne ilyen intenzíven a gyűlölet?
Egy porcikája sem kívánta megfesteni a freskót
Négy éven át, 1508–1512 között festette meg a monumentális, mintegy 40-szer 13 méteres mennyezeti festményt, melynek részletei a világ legismertebb képei.
A mester szinte vázlatok nélkül, kínlódva, egyedül festett a freskót, amely mai szavakkal élve finoman szólva kívül volt a komfortzónáján.
Ennek már a szerződés aláírása kapcsán saját magának írott feljegyzésekben is hangot adott:
„Ma, 1508. május 10-én, én, Michelangelo szobrász, ötszáz pápai kamaradukátot kaptam Őszentségétől, II. Gyula pápától a Sixtus pápa kápolnája boltozatának festésére, amelynek munkálatait a mai napon kezdtem el, azon feltételek és megállapodások szerint, amelyek a pápai főtisztelendő monsignor által írt és saját kezemmel aláírt dokumentumban szerepelnek.”
Michelangelo szobrász tehát most festett, és ez nem volt ínyére, de a pápa kiharcolta, hogy ennek ellenére elvállalja a felkérést.
A dolognak természetesen volt előzménye, kétféle értelemben is. II. Gyula hívatta Rómába eredetileg is a művészt azzal a felkéréssel, hogy tervezzen saját, leendő síremlékére egy negyven alakból álló szoborkompozíciót. Ezt Michelangelo, a szobrász örömmel vállalta is, azonban a munka nem pont úgy haladt, ahogyan azt ő elképzelte.
A harcos pápa ugyanis rengeteg pénzt költött el háborúkra, valamint egyre nagyobb anyagi forrásokat emésztett fel magának a Sixtus-kápolnának a megépítése is, így hamarosan a negyvenalakos szoborkompozíció mindössze egyetlen szoborra apadt,
ami Michelangelót felettébb felháborította. Dühében ott is hagyta Rómát, és valószínűleg úgy képzelte, II. Gyula és az ő útjai soha többé nem fogják keresztezni egymást.
Michelangelót megszégyeníteni vágyta a megbízatással egy versenytársa
Ez nem így történt. Donato Bramante festő-építész, aki féltékeny volt Michelangelo sikereire, azt a tervet eszelte ki, hogy rábírja II. Gyulát Michelangelo megbízására. Freskófestésben nem igazán volt tapasztalt a művész, Bramante pedig abban reménykedett, majd beletörik a bicskája ebbe a megbízatásba, a nagy kudarc pedig összességében kárára válik. Gyulánál célt is ért, a pápa nyomást gyakorolt Michelangelóra a korábban el nem végzett feladattal,
így ő kénytelen volt visszatérni Rómába, és elvállalni ezt a kicsit sem áhított munkát.
A freskó kapcsán a művész a Teremtés könyvének kilenc jelenetét javasolta megjeleníteni, de azt a kikötést tette, hogy ezeket hadd fesse meg saját ízlése szerint. A freskók e szerint a világ teremtésétől Noé bárkájáig mutatják be Mózes első könyvének eseményeit. Azt, hogy milyen hatásos lett a végeredmény, senkinek sem kell magyarázni: az Ádámot és Istent ábrázoló freskórészlet nemcsak millió ajándéktárgy szereplője, hanem nagyon fontos pillérévé vált a művészettörténetnek is.
Nagyon nehéz munkát vállalt magára
A freskók megfestéséhez szükséges állványzat felhúzásával az ötletgazda Bramantét bízták meg, azonban ő olyan kontár módon végezte el ezt a munkát, hogy lyukak keletkeztek a mennyezetben. Ez rettentően feldühítette Michelangelót: felhatalmazást kapott a pápától Bramante útjának kiadására, ezután maga építette újra az állványzatot.
Mivel még mindig kételkedett abban, hogy képes lesz elvégezni a feladatot, gyermekkori barátja, Francesco Granacci segítségét kérte, hogy segítsen neki elkészíteni a freskókhoz szükséges rajzokat. Angelo gyorsan ráállt a dologra, és Granacci és két másik segédje hamarosan átfestette a mester krétavázlatait. Ekkorra Michelangelo megbánta, hogy magával hozta három segítőjét, akik nem voltak képesek úgy elkészíteni a festményeket, ahogyan azok az ő fejében éltek. Elküldte társait Firenzébe, és egyedül vágott bele a munkába, napjai nagy részét egyedül töltötte az emelvény és a mennyezet közötti térben.
A munka borzalmasan nehéz volt. Naphosszat kellett hátraszegett fejjel festenie, ami fájdalmakkal járt, a festék pedig közben arcába csorgott. Ráadásul a munka nagyságából kifolyóan lassan haladt: télre a freskó harmadával volt csak készen.
Ez is tönkrement télen, amikor a hideg és nedves időjárás miatt a nem megfelelő alapra festett freskó megpenészedett
– Michelangelo állítólag ekkor azt kiabálta a pápának, hogy ő szólt, ne bízza meg a feladattal, hiszen nem freskófestő, most pedig tönkrement a munkája.
Szenvedéseit vers örökítette meg
Egy évet várt ezután a jobb időjárási viszonyokra, majd gyakorlatilag újrakezdte a festést, nagyobb méretű, érzelmektől telítettebb karakterekkel benépesített jelenetek létrehozásával. Ettől kezdve szinte megállás nélkül dolgozott egészen 1512-ig, mire befejezte a hatalmas munkát, mely gyakorlatilag egy kezdő festő – de egy géniusz – remekműve.
Hogy Michelangelót mennyire megviselte a munka, azt az erről írott verse is megmutatja, mely szabad fordításban így hangzik:
Már golyvás vagyok ettől a kínzástól,
itt görnyedve, mint egy macska Lombardiában.
(vagy bárhol máshol, ahol az állóvíz mérgező).
A gyomrom az állam alá szorult, a szakállam
az ég felé mutat, az agyam koporsóba zúzva,
a mellem úgy csavarodik, mint egy hárpiaé. Az ecsetem,
fölöttem folyton festéket csöpögtet.
mely így az arcomra csepeghet!
A combjaim beleimbe dörzsölődnek,
szegény seggem ellensúlyként feszül,
minden mozdulatom vak és céltalan.
A bőröm lazán lóg alattam, a gerincem
összecsomósodott a ráncoktól.
Feszesen hajlok, mint egy szíriai íj.
Mivel így ragadtam, a gondolataim…
őrült, aljas szamárságok:
bárki rosszul lőne görbe fúvócsövön keresztül.
A festményem halott.
Védd meg helyettem, Giovanni, védd meg a becsületemet.
Nem vagyok jó helyen – nem vagyok festő.
Mindezek ellenére a kápolna 1513-as megnyitását követően csodájára kezdett járni a világ a freskónak, mely némiképp megfakult a rossz bánásmód és az idő vasfoga miatt, de így is tökéletes mestermű, akár festő készítette, akár nem.
Később Michelangelo II. Gyula síremlékét is befejezte, majd 1543-ban Az utolsó ítéletet is megfestette még a kápolnában. Ekkor önmagát megnyúzva ábrázolta a képen, ellenségeit is felfestve arra, nem takargatva semmit.
