Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az elmúlt években először a Covid, majd a háború és a gazdasági válság forgatta fel igencsak az életünket és a világot is. A kihívásokkal mindenki másként birkózik meg. Hogyan élik meg mások ezt a nehézségekkel teli időszakot? Honnan merítenek erőt, hogyan őrzik meg a lelki békéjüket és a testi egészségüket? Jakupcsek Gabriella újságíró, műsorvezető is megosztotta a Dívánnyal, mely dolgokat teszi meg önmagáért.
Jakupcsek Gabriella szerint azért nem egyszerű feladat meghatározni, hogy mi az az öt dolog, ami a nehéz helyzetben segít neki megőrizni testi-lelki egyensúlyát, mert az ehhez megválasztott eszköz szinte mindig attól függ, hogy mennyire omlik rá valakire az ég akkor, amikor valami rossz történik vele.
„Szükségem van arra, hogy elvonuljak”
„Ha velem valami rossz történik, akkor szeretek egy darabig magamban lenni, hogy átgondolhassam, jól látom-e a helyzetet. Erre az elvonulós csendre kiváló lehet az autóm is. Nehezen megyek emberek közé akkor, ha valami etikátlan vagy bántó dolog történik velem. Ilyenkor szükségem van egy kis időre – nem sokra, mert hamar összeszedem magam –, hogy átgondoljam, valóban jól látom-e a dolgot.”
„A helyzet felmérését és a döntést illetően vannak érzéseim, melyekre hagyatkozom is, de ezeket mindig megtámogatom egy külső véleménnyel, egy olyan okos ember kontrolljával, aki jól látja a dolgokat. Nem azért van erre szükségem, mert bizonytalan vagyok, hanem azért, mert biztos akarok lenni abban, hogy valóban jól látom a helyzetet, és ehhez egymagam kevés vagyok.”
„Soha nem rágódom egyedül a problémákon”
„A második fázis, hogy azonnal megosztom valakivel a velem történteket, azt, ami éppen bánt, hogy rögtön kontrolláljam, helyesen gondolkodom-e. Soha nem rágódom egyedül a problémákon.
Miután sok okos barátom van, mindig éppen ahhoz fordulok, akinek az adott szituációra rálátása van.
Ilyenkor nem arra az emberre van szükségem, aki nekem igazat ad, hanem arra, aki fel tud tenni olyan releváns kérdéseket, amelyek rávezetnek a megoldásra. Minderre alszom egyet, és csak másnap cselekszem.”
„Levelet írok, amit nem mindig küldök el”
„A rosszabb megoldásom az, amikor dúlok-fúlok, és hirtelen haragomban levelet írok annak, aki megbántott, akár még aznap éjszaka. Ám annak is van előnye, ha kiírom magamból a dühömet. Az írás jót tesz, mert miközben fogalmazunk, sokkal választékosabban, pontosabban, árnyaltabban láthatunk egy helyzetet, ezt tükrözi a szóhasználatunk is. Az utóbbi években azt megtanultam, hogy nem szabad azonnal elküldeni ezeket a leveleket. Sajnos többször volt olyan, hogy azonnal rányomtam a küldés gombra, és kivétel nélkül baj lett belőle. Ma már rutinosabb vagyok, mielőtt cselekszem, legalább tízig elszámolok. Ha csak nem történik velem valami nagy tiszteletlenség, egyáltalán nem konfrontálódom. Azt szoktam mondani, hogy nem konfliktuskereső, hanem –megoldó ember vagyok. Ez azt is jelenti, hogy nem tudom a konfliktust magamban hurcolni. Ettől akkor nehéz megszabadulni, ha a másik fél nem akar a problémával szembesülni. Ez fel szokott dühíteni.”
„Van, hogy előjön belőlem a szőke nő”
„Egyetlen helyzetben engedek teret az indulataimnak, ha a tárgyak bosszantanak fel. Velük nagyon rossz viszonyban vagyok. Nagyon ki tud hozni a sodromból, ha valamihez nem gyakorlatiasan nyúlok, ha nem figyelek, én, aki egyébként nagyon jól átgondolok mindent. Rettentően fel tud bosszantani, ha elromlik az autó, vagy épp meghúzom, ha nem találok valamit, mert elhagytam, vagy mert valamit elrontottam, rosszul nyitottam ki. Ilyenkor nagyon dühös leszek magamra, és rettenetesen tudok csapkodni. De ez semmiképpen nem jelent agressziót, mert nem vagyok agresszív ember. Ez sokkal inkább az, amit úgy hívnak, hogy női hiszti, és, ahogyan anyukám szokta mondani, kifejezetten piszlicsáré ügyek miatt tör rám.
Ilyenkor előjön belőlem a szőke nő, és Cilike leszek, és ez a szőkenőségem nagyon tud bosszantani.
Ez az én cilikeségem, de ezt az oldalamat csak a családom ismeri.”
„Jólesik kisírni magamból a bánatomat”
„Szeretek sírni, és ki is tudom magamból sírni, ha valami fáj. A munkám során, adás közben sem rejtettem ezt véka alá. Egy pillanatig sem tudom, és nem is akarom ezt a tulajdonságot elfojtani, mert jólesik kisírni magamból a bánatomat. Ilyenkor csendesen potyognak a könnyeim, és megtisztul bennem valami. Gyerekkorom óta így van ez.
Kilencéves voltam, amikor az édesapám meghalt. Ezután, amikor nyilvános helyen róla kérdeztek, mindig elsírtam magam. Édesapám elvesztése volt az első nagy fájdalmam, ami miatt sírtam.
Azóta, ha valami nagyon fáj a lelkemnek, akkor sírok. Nagyon tisztelem azokat, akik hozzám hasonlóan nem rejtegetik az érzéseiket, és utat engednek a könnyeiknek. A fogsorunkat sem dugjuk el, ha nevetünk. Miért lenne baj az, ha mélyen érzünk, és emiatt potyognak a könnyeink? Ha valaki azzal foglalkozik, hogy eltussolja az érzéseit, nem marad energiája arra, hogy az adott problémára megtalálja a megoldást. Amikor utat engedünk a fájdalomnak, könnyebben rájövünk arra is, hogyan folytassuk tovább.”
