Jó vagy rossz, hogy közösségi háló szövi be mindennapjainkat? Az biztos, hogy sok mindenhez hasonlóan ez a kérdés sem csak fekete vagy fehér, így a Facebook sem angyal vagy ördög – de több virtuális homokozónál.
Cukiskodunk, utána hátba szúrunk: abban nem tudok vitatkozni kolléganőmmel, hogy bizony sok olyat is teszünk a Facebookon, amire később nem leszünk büszkék. Látom ugyanakkor a közösségi oldal egy olyan arcát is, amely hálával és meglepettséggel tölt el: a Facebook közössége időnként olyanokat is megtart a tenyerén, akik sorsa teljes anyagi vagy lelki összeomlás lehetne másként.
A Facebookot nehezen tanultuk meg sokan
Vitathatatlan, hogy a Facebook a legnagyobb égések és csúnya melléfogások egyik területe lehet. Nem is kell a szándékos cikizés: elég csak arra gondolni, mi magunk hogyan használtuk annak idején, csatlakozásunkat követően a felületet.
Napi öt kvíz kitöltése és eredményének posztolása, melyekből minden ismerősünk megtudhatta, milyen kenyér lennénk, és mikor fogunk meghalni.
Próbálgattuk, mit is osszon meg az ember, és mit ne: online lapok cikkei helyett ilyenkor inkább kiírtunk valami ködöset aktuális lelkiállapotunkról, amit ha most emlékeink közt meglátunk, szinte szekunder szégyen önt el bennünket. Szóval rém cikik voltunk a legtöbben a Facebookon már anélkül is, hogy mások beszóltak volna nekünk – vagy épp mi másoknak –, elég volt saját magunknak billentyűzetet ragadnunk.
A közösség ereje viszont tagadhatatlan
Ahogyan kiforrott bennünk az, mire is való az oldal, minek van, és minek abszolút nincs helye ezen a felületen, ha nem akarjuk magunkat köznevetség tárgyává tenni, úgy nemcsak gúnyolódó Facebook-csoportok, de segítő közösségek is kialakultak. Gondoljunk csak az SMA1-gyel együtt élő Zente sztorijára – neki is a Facebookon gyűjtötte össze rengeteg ember azt az összeget, amiből ki tudta fizetni a család a Zolgernsma-kezelést. 700 millió forint hatalmas összeg, mégis sikerült ennyi pénzt összeadni.
Az ilyen nagyságrendű anyagi segítség persze kirívó, de kisebb volumenben rendszeresen segítenek egymásnak a felhasználók – de nem csak anyagi támogatással állnak egymás mellé.
Sokféle segítséget adhatunk
Anyaként szembesültem azzal, mennyi mindennapi kérdés merülhet fel egy kisbaba mellett, amelyre jó lenne minél hamarabb választ kapni, ugyanakkor megbízható forrásból. Szoptatás, mozgás- és beszédfejlődés, esetleg speciális nevelési igény: van, hogy az ember hamar rájön arra, hogy védőnője vagy édesanyja nincsen birtokában mindannak a tudásnak, amire szüksége lenne, arra viszont nincsen azonnal lehetősége, hogy szakemberhez eljusson, mondjuk, egy borsos árú magánrendelésre.
Ilyenkor a szakértői és anyacsoportok adta segítség lehet felbecsülhetetlen. Persze, engem is le akartak beszélni még szülés előtt az „anyaszomorító csoportokba” való belépésről, és igaz is, hogy a 2017 őszén született babák anyukái csoport nem is a leginkább megfelelő a komolyabb kérdésekben, de ez nem azt jelenti, hogy akár laikusok ne adhatnának hatalmas segítséget jelentő válaszokat kérdésekre. Egy ilyen esetnek magam is szemtanúja voltam – egy mindössze 23 hetesen beinduló vajúdást a kórházban vetélésként akartak kezelni,
egy kifejezetten szüléssel foglalkozó csoportban az anyák azonban arra biztatták a kétségbeesett társukat, kérje a tüdőérlelőt extrém koraszülöttje világra hozásakor.
Mára óvodás, és ugyan szemüveges, de behozta minden lemaradását.
A való életben is érdemes folytatni a segítségnyújtás
Az ilyen példák sora pedig szinte végtelen.
- Egy másik csoport frissen elvált anyukája gyerekfoglalkozásokat tartott – a pandémia ezeknek véget vetett, a csoport tagjai online órákért fizettek neki.
- Egy bántalmazott anyuka a meneküléshez akart pénzt gyűjteni – jótékonysági tombolán adták neki össze, amit kell.
- Egy harmadik nő súlyos autóbalesetben fél szemét vesztette el, neki is gyűjtött egy csapat.
- Online komatállal anyák küldenek a tőlük messze élő, frissen szült anyáknak hasznos finomságokat – vagy segítenek a koronavírus után otthonába visszatérő anyának a lábadozás idején.
- Nemcsak itthonról lehet ilyen példákat gyűjteni: egy háromgyerekes anya, akit pár órás csecsemőként egy Burger Kingben hagyott vér szerinti anyja, a Facebookon kezdte el keresni őt, hogy választ találjon kérdéseire - több tízezren osztották meg a posztot, és a nő meg is találta anyját és a válaszokat, melyeket keresett.
- Egy férfi jegygyűrűjét vesztette el - azt hitte, az óceánba esett, ám valaki megtalálta, s a benne található vicces gravírozás segítségével hazajuttatta.
- Egy 20 éves nő 2011-ben el tudott rejtőzni annyi időre laptopjával, amikor betörők törtek rá és családjára, hogy a Facebookra kiírhassa segélykérő üzenetét: egy barátja felhívta a rendőröket, a szirénákat meghallva pedig elmenekültek a rablók.
- Egy férfi pedig elhunyt felesége fotóit kapta vissza azt követően, hogy a jótékonysági boltban vásárolt digitális képkeretben található memóriakártya fotói alapján a jó szándékú vásárlók felkutatták őt a Facebook segítségével.
Hosszasan lehetne sorolni a példákat: legyen szó balesetről, betegségről, váratlan élethelyzetről, a közösségi oldal nagyon sokat segít abban, hogy ami elviselhetetlenül nehéznek tűnik, az kicsit könnyebb legyen. Pontosabban nem a Facebook nyújtja a segédkezet, hanem azok, akik ezt a felületet nem – csak? – arra használják, hogy még egyet odaszúrjanak valakinek kommentben, hanem arra is, hogy észrevegyék, hol van rájuk szükség. Érdemes lenne ezt az éleslátást a mindennapokban, közvetlen környezetünkben is alkalmazni.
