Vicsorgó démonok, torz pofák és félelmetes hibrid lények bámulnak ránk a gótikus katedrálisok tetejéről. Bár a legtöbben tudják, hogy a vízköpők az esővíz elvezetésére szolgáltak, a középkori építészek nem puszta funkcionális csatornának szánták őket. A hátborzongató figurák mögött egy pusztító folyami sárkány legendája, a gonosz szellemek elleni spirituális védelem és a középkori analfabéta tömegeknek szánt vizuális megfélemlítés állt. Utánajártunk a legfélelmetesebb építészeti elemek titkait rejtő mítoszoknak.
Ha egy gótikus katedrális, például a párizsi Notre-Dame falaira pillantunk, azonnal szemet szúrnak a tetőszerkezet széléről vicsorgó, ijesztő kőalakok. Groteszk démonok, torz emberi arcok és hibrid szörnyetegek bámulnak ránk a magasból, mintha egy rémálomból léptek volna elő. Bár ma már megszokott építészeti elemként tekintünk rájuk, a középkori emberek számára ezek a figurák komoly vallási, védelmi és misztikus jelentéssel bírtak. A vízköpők története ugyanis messze túlmutat a puszta csatornázási funkción.
A sárkány, amelyből csatorna lett
A vízköpők francia elnevezése, a gargouille (angolul gargoyle) a torkot és a vizet imitáló hangutánzó szóból ered, de a háttérben egy hátborzongató ókori legenda is meghúzódik. A történet szerint a Szajna folyó menti mocsarakban élt egy Gargouille nevű, tüzet és vizet okádó sárkány, amely rettegésben tartotta Rouen városát, hajókat süllyesztett el, sőt még el is árasztotta a vidéket.
A lakosok tehetetlenek voltak, mígnem megérkezett Szent Romanus pap, aki felajánlotta, hogy megfékezi a fenevadat, ha a helyiek felveszik a kereszténységet. A pap egy fogoly segítségével kicsalta a sárkányt, majd a kereszt szent szimbólumával megbabonázta és engedelmes lénnyé tette. A szörnyeteget a városba vezették és máglyára vetették, ám a feje és a nyaka a folyamatos tűzokádástól annyira megedződött, hogy nem égett el. Végül a maradványokat elrettentésül a frissen épült templom falára akasztották. Így vált a sárkány torka az esővíz elvezetésének első, szimbolikus eszközévé.
Védelem a kinti gonosz ellen
Bár az építészek hamar rájöttek, hogy a falból kinyúló csőrök és torkok tökéletesen megóvják a kőfalakat a romboló esővíztől (elvezetve azt az alapoktól), a figurák kidolgozása tudatos teológiai üzenetet hordozott. A középkori hiedelemvilág szerint a vízköpők elijesztették a gonosz szellemeket és a démonokat. Úgy hitték, a kőbe zárt szörnyek látványa emlékezteti a gonoszt, hogy a templom szent és érinthetetlen terület.
Emellett a belső és a külső világ közötti éles kontrasztot is szimbolizálták. A templomon kívül a bűn, a kárhozat és a félelmetes fenevadak uralkodtak, míg a falakon belül a biztonság, a tisztaság és az üdvösség várt a hívőkre. A nagyrészt analfabéta középkori lakosság számára ezek a szobrok vizuális prédikációként szolgáltak: emlékeztették őket vélt vagy valós bűneikre és nyomatékosították, mi történik azzal, aki elfordul az egyháztól.
A kőfaragó bosszúja: a kassai dóm részeges nőalakja
Nem kell azonban Párizsig utaznunk, ha igazán különleges és formabontó vízköpőt szeretnénk látni. A történelmi Magyarország egykori területén, a ma már Szlovákiában található híres kassai Szent Erzsébet-főszékesegyház falán található a világ egyik legbizarrabb kőfaragványa. Míg a gótikus templomokon szinte kizárólag démonok és állati hibridek köpnek vizet, a kassai dóm déli oldalán egy részletesen kidolgozott, borosüveget szorongató, vicsorgó nőalak látható.
A helyi legenda szerint a dóm építését vezető kőfaragó mester magánéleti válsággal küzdött: felesége javíthatatlan alkoholista volt, aki lépten-nyomon szégyent hozott rá a városban. A mester megelégelte a megaláztatást, és a művészetével állt bosszút: kifaragta az asszony torz mását, üveget adott a kezébe, és feltette a templom falára. Így az idők végezetéig ott vicsorog a szent épületen, ráadásul valahányszor elered az eső, a torkán keresztül zubog ki a víz – pontosan úgy, ahogy a valóságban a bort döntötte magába. Bár a művészettörténészek szerint a szobor inkább a torkosság és a részegség halálos bűnének általános, nevelő célzatú allegóriája, a dühös férj és a részeges feleség története a mai napig a dóm egyik legnépszerűbb titka.
A Google új funkciója segítségével beállítható, hogy milyen oldalak jelenjenek meg a keresési eredmények között. Ha nem akarsz lemaradni cikkeinkről, kattints erre a linkre. Utána csak annyi a dolgod, hogy bepipáld a Dívány neve mellett megjelenő kis négyzetet – ahogy a képen látod.
Ha mindent jól csináltál, a „Saját források” felirat mellett látható lenyíló listában látnod kell a Díványt. Ezzel kész is vagy.
Nem minden vízköpő, ami annak látszik
A vízköpők történetének van egy hatalmas csavara is, amit a XIX. századnak köszönhetünk. Amikor Eugène Viollet-le-Duc építész az 1840-es években restaurálta a megrongálódott Notre-Dame-ot, sajátos, romantikus elképzelései szerint alkotta újra a tetőt. A ma látható legnépszerűbb szörnyek – köztük a híres, fejét a kezébe hajtó Stryge – ekkor születtek, és valójában nem is vízköpők. Azokat a szobrokat ugyanis, amelyeknek nincs belső csatornájuk, és nem vezetnek el vizet, hanem tisztán dekorációs vagy ijesztgetési célt szolgálnak, kiméráknak (vagy groteszkeknek) nevezzük.
Akár valódi vízköpőről, akár későbbi kiméráról van szó, ezek a kőlények máig hirdetik az ókori sárkánymítoszok és a középkori misztikum emlékét, miközben csendben vigyázzák a történelem legszebb épületeit.
Kapcsolódó: Nem a Loch Ness-i az egyetlen – ebben a tóban is él egy szörny a legenda szerint
