Épp kitört az Amerikai Polgárháború, amikor a fényképészettel éppen ismerkedő William Mumler egy sorsfordító napon különös dologra lett figyelmes. A kémikus-ezüstgravírozó figyelmét pár héttel korábban keltette föl az akkoriban nagy újdonságnak számító fényképészet, és épp saját magáról készített fotót. Amikor a sötétszobában előhívta a képet – ez akkoriban még kifejezetten bonyolult procedúra volt, amely során a kamerából kivett fényérzékeny lemezt speciális oldattal kellett kezelni –, saját alakja mellett egy haloványan megjelenő másik sziluettet is felfedezett. Hogy milyen jövedelmező lehetőségre lelt, arra egészen addig nem döbbent rá, amíg
egy spiritualista ismerőse teljes biztonsággal ki nem jelentette: egy szellem látható a fotón.
Jó időben jó helyen volt a szellemfotós
A „szellemfotózásban” William Mumler azonnal felismerte a remek, jövedelmező lehetőséget. Sosem ijedt meg, ha nem teljesen tisztességes üzletről volt szó, egy időben például otthon kotyvasztott, gyomorrontás elleni szert árult. A polgárháború alatt megdöbbentően sokan vesztek oda – a harcokban mintegy 620 ezer ember halt meg. Rengetegen voltak, akik bármit megtettek volna, hogy újra lássák szeretteiket, és ezek az emberek könnyebben bedőltek a szellemfotózáshoz hasonló átveréseknek. Nem véletlen, hogy a spiritualizmus népszerűsége is ebben az időben nőtt meg – egyre-másra jelentek meg médiumok, akik állították: kommunikálni tudnak az elhunytakkal.
Az is kedvezett Mumlernek, hogy a fényképészet még gyerekcipőben járt, a személyes használatra készített fotográfiák épp csak megjelentek – általában 1 dollárt kértek el egy képért –, így a legtöbb ember az elkészült fotókat csak a gyakran meglehetősen homályos emlékeivel vethette össze.
Alaposan kiszínezte az első fotó történetét
Minden adott volt tehát, hogy Mumler jövedelmező – ha nem is tisztességes – üzletbe kezdjen. Nem sokkal később már 10 dollárt kért el azért, hogy lefotózzon valakit elhunyt rokona, szerette szellemével. Közben az első fotográfia története egyre színesebbé vált: a szellemalakról kiderült, hogy nem más, mint 12 éve meghalt unokatestvére, és az is a történet része lett, hogy
az a karja, amelyet a fotó készítésekor használt, teljesen elzsibbadt – bizonyára a túlvilági lénnyel való érintkezés miatt.
Nem vitás, hogy Mumler ügyesen valósította meg átverését. Állította: nem rajta múlik, hogy megjelenik-e egy elhunyt szelleme a fotón vagy sem, ahogy azt sem tudja befolyásolni, hogy kinek az áttetsző alakja tűnik föl. „Mumler úgy adta el magát, mint aki nem tudja megmagyarázni, hogy mi történik, és legalább annyira meglepőnek tartja, mint mindenki más, hogy a fényképezőgépe szellemeket tud megörökíteni” – mondta Peter Manseau, a The Apparitionists című, Mumlerről szóló könyv szerzője.
A tapasztalt fotóst is átverte
Egy nap egy férfi jelent meg Mumler stúdiójában, és arra kérte, hogy fényképezze le halott apja szellemével. Mumler ráállt a dologra, nem is sejtve, hogy a férfi Horace Weston, a népszerű fotós, James Wallace Black asszisztense, aki főnöke megbízásából érkezett, hogy leleplezze a csalást. A hőlégballonból készített légi felvételeiről ismert fényképészhez ugyanis eljutott a szellemfotós híre, ám bizonyos volt benne, hogy csalásról van szó. Amikor a mestere mellett a fényképészet minden csínját-bínját kitanult Weston elé Mumler letette az előhívott képet, a férfi döbbenete nem ismert határokat: a fotón az apja halovány alakja állt mellette.
Mumler módszere
Szakemberek nagyrészt egyetértenek abban, hogy Mumler első – még véletlenül készített – „szellemfotójánál” már korábban használt, és nem megfelelően megtisztított fényérzékeny lemezt használt. Ezért jelenhetett meg egy második alak is mellette. Az eljárást a fotós a későbbiekben természetesen már szándékosan alkalmazta és tökéletesítette.Noha Weston semmilyen rendellenességet nem tudott felfedezni Mumler eljárásában, Black továbbra is kételkedett, és úgy döntött, maga leplezi le a sarlatánt. Ám hiába vizsgált meg mindent, hiába figyelte árgus szemekkel Mumler minden mozdulatát – még a sötétszobába is követte, és az előhívás alatt sem mozdult mellőle, ő sem talált semmi hibát vagy furcsaságot a dologban. Black végig nyugodtan, méltósággal és előkelő távolságtartással viselkedett – ahogy egy tapasztalt, elismert fényképészhez illik, aki épp arra készül, hogy felsőbbrendű szakmai tudása segítségével leleplezzen egy csalót. Amikor azonban Mumler letette elé az elkészült fényképet, azonnal kiesett szerepéből: saját alakja mellett egy másik ember is megjelent, akiben 13 évesen elvesztett apjára ismert.
„Ó Istenem! Lehetséges volna?”
– kiáltott föl Black. Mumler később így emlékezett vissza a jelenetre: „Egy újabb alak tűnt fel, amely pillanatról pillanatra egyre élesebb lett, mígnem egy férfi jelent meg, aki kezét Black úr vállán nyugtatta”. Black a fényképet – amiért Mumler egyetlen pennyt sem kért – szorongatva távozott. Ám nem ő volt az egyetlen fotográfus, aki megkísérelte leleplezni Mumler csalását.
L. H. Hale megpróbált maga is „szellemeket fotózni”, ám neki ez csak úgy sikerült, hogy két negatívot használt.
Ahogy az esetről a legnagyobb korabeli spiritualista lap, a Banner of Light (A fény zászlaja) kárörvendően beszámolt: „Azt mondta, nem érti, hogyan lehet a fényképeket egyetlen negatívból előállítani, ahogy azt Mumler teszi szellemképeinél”.
Tudták, hogy csal, de nem volt bizonyíték
Mumler két évig folytatta jövedelmező tevékenységét, ám az idők során egyre gyűltek a nehezen megmagyarázható, gyanús esetek. Egy alkalommal egy özvegyasszonyt fotózott, aki nem sokkal azelőtt vesztette el férjét a polgárháborúban. A kép el is készült a nőről, mellette férje szellemével, aki azonban rövidesen hazatért – kiderült, hogy mégsem halt meg. Ezt még aránylag könnyen megúszta Mumler: az asszony a gonosz szellemeket okolta, amelyek meg akarták téveszteni. Azt azonban már nehezebb volt kimagyarázni, amikor
egy látogató a feleségére ismert egy női szellemben – a neje ráadásul nemcsak élt még, de nem sokkal korábban készített róla Mumler portrét.
Ahogy Bostonban egyre forróbb lett a talaj Mumler talpa alatt, a szellemfotós úgy döntött, New Yorkban folytatja. 1869-ben azonban letartóztatták, és bíróság elé állították csalás vádjával. Noha szakértők több módszert is ismertettek, amelyek segítségével Mumler megvalósíthatta átverését, az esküdtszéket nem győzték meg. Hiányolták a bizonyítékot arra, hogy Mumler valóban alkalmazta is a módszerek valamelyikét. A védelem érvelése szerint
„az emberi találékonyság olyan dolgokra képes, amelyek egy generációval ezelőtt még varázslatnak tűntek volna. Hogyan jelenthetnénk ki, hogy a fényképezés nem képes erre is?”
Mumler ezek után felhagyott a szellemfotózással, és helyette fotóelőhívási eljárásokkal kísérletezett. Kidolgozta az úgynevezett „Mumler-eljárást”, amely lehetővé tette, hogy fényképeket újságpapírra nyomtassanak – óriási hatással volt az újságírás gyakorlatára.
Egyetlen szellemfotózása azonban még volt: 1870-ben ugyanis Mary Todd Lincoln állított be hozzá. Mumler készítette az utolsó fényképet Abraham Lincoln özvegyéről, és a korabeli beszámolók szerint a nőt „senki sem tudta meggyőzni annak ellenkezőjéről, hogy a fotó azt jelenti: Abraham Lincoln még mindig vele van”.
Abraham Lincolnt életében nem nagyon lehetett ikonikus cilindere nélkül látni. Kevesen tudják, miért nem mutatkozott soha fedetlen fővel az Egyesült Államok 16. elnöke.
