Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Uram, te mindent tudsz címmel jelent meg Hodász András önéletrajzi könyve, amelyben a papságig vezető útját, szolgálatban töltött éveit és kilépésének történetét írta meg – kiégése krónikájaként. Sokan, sokféleképp elmondták már mindezt róla, de most ő akarta megírni saját történetét.
Hodász, akit katolikus papként tömegek ismertek a Papifrankó csatorna vagy a Szemlélek katolikus portálra írt cikkei révén, a szeminárium után két évet Rómában tanult, majd Pál Feri atya mellett lett plébános Budapesten. Kívülről hatalmas sikernek tűnhetett az élete, ő azonban közben alkoholfüggőséggel és pánikrohamokkal küzdött, valamint egyre erősebb belső ellentmondást jelentett számára választott hivatása és a felismerés, miszerint saját neméhez vonzódik.
A politika és az egyház összefonódásával szemben is szót emelő pap könyve megmutatja azt is, hogyan éleződött ki az ellentét közte és egyháza közt, miközben a kiégés állapotába került. Kilépésekor a semmibe ugrott, de mára megtalálta magát coach szerepkörében. Interjúnkban a katolikus egyházról, a papi hivatásról és önismeretről is beszélgettünk.
Ma reggel vonatozás közben bukkantam a tartalomkészítő-fitneszversenyző Odett bejegyzésére a magyar kommentkultúra minőségéről. Azonnal eszembe jutott, hogy a te Facebook-oldalad kommentjei is jól illusztrálják azt a toxikus környezetet, ami ellen fellépett – te hogyan viseled ezt?
Nem ismertem őt korábban, de belebotlottam én is a bejegyzésébe. Nagyon együtt tudok érteni vele, egy olyan általános jelenségre hívja fel a figyelmet, amivel én is küzdök.
Az oldalamon pár hónappal ezelőtt vezettem be új kommentelési szabályokat. Korábban azt csináltam, hogy ha valaki bunkó módon szólt hozzá egy bejegyzéshez, válaszoltam neki, mert szerettem volna, hogy rájöjjön: ez nem egy jó stílus. Hátha megváltozik.
Ezzel rengeteg idő, energia, meg lelki béke ment el, úgyhogy azokat a kommenteket, amik bunkók, dehonesztálók, rögtön törlöm. Nem tiltom az embert – ritkán tiltok valakit, csak hogyha kirívóan közösségellenes magatartást tanúsít – , de a kommentet magát törlöm.
Ha valaki rákérdez, hogy miért, szívesen elmondom. Továbbra is párbeszéd híve vagyok, de a pszichológusommal beszélgetve rá kellett rájönnöm, hogy nem tehetem meg se magammal, se a követőimmel azt, hogy ezek a kommentek ott legyenek. Ez nagyon súlyosan mérgezi a lelkünket, a mentális egészségünket.
A Google új funkciója segítségével beállítható, hogy milyen oldalak jelenjenek meg a keresési eredmények között. Ha nem akarsz lemaradni cikkeinkről, kattints erre a linkre. Utána csak annyi a dolgod, hogy bepipáld a Dívány neve mellett megjelenő kis négyzetet – ahogy a képen látod.
Ha mindent jól csináltál, a „Saját források” felirat mellett látható lenyíló listában látnod kell a Díványt. Ezzel kész is vagy.
A könyvedből kiderül, milyen mélységeket jártál meg abban a tíz évben, amíg pap voltál, megértem, hogy erre most már nagyon figyelsz. Hogy vagy most?
Jól, nagyon jól! Ez kivételezett helyzetnek számít, mert sok kiugrott papot ismerek, és sokan nincsenek jól. Nagyon nehéz kilépni a papi szolgálatból: az embernek hirtelen minden kapaszkodója megszűnik, nincs hol lakni, nincs mit enni, nincs mit dolgozni, nincs bevételünk, eltűnik a baráti körünk nagy része is. Ez egy nagyon-nagyon nehéz váltás, és én nagyon hálás vagyok a körülöttem lévőknek, hogy segítettek ebben, és azért egy kicsit magamra is, mert megküzdöttem vele.
Pszichológus is mellettem állt ebben a folyamatban, ez nagyon sokat segített, feltápászkodtam újra.
Most már van munkám, van egy biztos bevételem, van lakhatásom, párom. Van életem, megy tovább az élet.
A kiugrott papok, akikről beszélsz, korábbi személyes ismerőseid, vagy a könyv kapcsán keresnek meg?
Mind a kettő előfordul. Én a magam részéről tartok minden kapcsolatot, nem szakítottam meg azt senkivel. Van, aki velem megszakította, de sok olyan papbarátom van, akik mai nap papok, és mai napig a barátaim is. Rendszeresen találkozunk, adott esetben megyünk nyaralni, most néhány hét múlva is.
Próbálom a lelket tartani azokban, akik ugyanúgy küszködnek, küzdenek, mint én régen, de még papok. Látom a problémáikat. Egyébként ők pont azt jelzik vissza, hogy milyen jó olvasni ezt a könyvet, mert végre valaki leírja ezeket. Azt mondják, jó olvasni, jó, hogy valaki kimondja ezeket a problémákat. Magyarországon ez eléggé unikális, nem nagyon van hasonló könyv. Amerikai és angol könyveket olvastam már, amelyek hasonlóak voltak, de Magyarországon nem tudok ilyesmiről.
Ezeknél a beszélgetéseknél a coach kapcsol be benned, vagy az egykori pap?
Inkább a coach, mert az egykori pap nagyon eszköztelen volt ezekben a helyzetekben. Én azért mentem tönkre mentálisan, mert nem voltak eszközeim arra, hogy kezeljem ezt a nagyon nehéz helyzetet. Ha most jelentkeznék papnak, akkor minden nagyon más lenne.
Azzal az önismereti úttal, ami mögöttem van, azzal az eszköztárral, amit azóta megszereztem, valószínűleg már nem ez lenne a vége, nem lenne mentális kiégés, ilyen mély depresszió a vége.
Sajnos akkoriban nem volt meg a lehetőségem.
Hogy lehetne megadni ezeket az eszközöket minden papnak?
A szemináriumban biztosítanék nagyon-nagyon komoly önismereti képzést. Tanultunk fél év pszichológiát, ami azt jelentette, hogy fél éven keresztül heti egy alkalom elmélet, aztán tanultunk egy másik fél év pasztorálpszichológiát. Nem nagyon volt gyakorlat, nem volt önismereti csoport, nem volt egyéni fejlődés, kísérés, pszichológus szupervízió, és ezek nagyon-nagyon kell lennének.
Beépíteném a papképzésben a pszichodrámát, akár az egyéni kísérést, terápiát, hiszen amire egy pap vállalkozik, az mentálisan eléggé megterhelő.
Nem csak a cölibátus miatt, hanem mert hordozza az emberek terheit: ez gyakorlatilag egy segítő szakma. Coachként látom, hogy miután egész nap emberekkel beszélgetek és az ő történeteiket viszem magammal, fontos, hogy este le tudjam tenni ezeket. Hogy tovább tudjak lépni, ne maradjon rajtam a teher. Ezt papként még nem tudtam.
Mi volt nagyobb teher: amit a gyóntatószékben mondtak el, vagy amit egy tanácsot kérő beszélgetés során?
Nagyon nehéz lenne megmondani, melyik volt a nehezebb. A gyóntatószék nagyon nehéz műfaj, mert oda tényleg a legféltettebb titkaikat és a legnehezebb helyzeteket hozzák el az emberek. Ott nagyon empatikusnak kell lenni, tudni kell mondani egy olyan mondatot, ami segít, ami kihúz a gödörből. Ez egy kicsit olyan, mint egy mini terápia. De papként azért az emberek nagyon sokszor azzal az igénnyel fordulnak hozzánk, hogy akkor most oldd meg a házasságomat, oldd meg az életválságomat, oldd meg a problémáimat.
Az empatikus papi mondatokat említed, pedig biztosan sok gyónónak van emléke olyan idős papról, aki vasszigorral osztotta ki…
Én kifejezetten szerettem idősebb papoknál gyónni, és persze tudom, hogy vannak rossz tapasztalatok is, de nekem többségében jó tapasztalataim voltak. Általában a fiatalabb papok voltak erkölcsileg szigorúbbak, még nagyon tudták a dogmatikát, még nagyon tudták az egyházjogot, és még nagyon ragaszkodtak a szabályokhoz. Az idősebb atyák általában már az életbölcsességgel a hátuk mögött, atyai szeretettel és empátiával fordultak felénk.
Nekem volt egy állandó gyóntatóm is, azóta meghalt szegény, ő nagyon-nagyon nagy szeretettel volt hozzám mindig, minden gyóntatásnál. Egyszerűen érzelmileg felüdítő volt nála gyónni.
A könyved időnként erős kritika az egyház felé, de nem haraggal. Milyen pontokon kellene megújulnia szerinted a Magyar Katolikus Egyháznak?
Hogy mit csinálhatna a katolikus egyház jobban? Nehéz lenne most egy dolgot megfogalmazni, de azt gondolom, hogy a legfontosabb talán az lenne, hogy valahogy megtalálja az utat az emberekhez újra. Ezt most általánosságban mondom, és nyilván erre majd jöhet ez a kritika, hogy hát vannak papok, akik nagyon jól csinálják ezt, meg vannak püspökök is. Ez is igaz.
De összességében azt gondolom, hogy a katolikus egyház Magyarországon a leginkább azzal küzd, hogy nem találja az emberek nyelvét, nem találja az utat az emberek szívéhez.
És ez látszik is sajnos a templomba járók létszámlának csökkenésében.
A könyvet nekik írtad üzenetként, vagy azoknak, akiket érdekelt, mi történt veled valójában, esetleg magadnak?
Nem akarok önzőnek ülni, de leginkább magamnak írtam, összegezni, lezárni egy korszakot, megkeresni a választ a miértekre, és integrálni ezt az élményt. Ez nagyon-nagyon fontos volt számomra.
Nyilván azt is nehéz volt látni, hogy sokan elmondják a történetemet helyettem, rosszul. Megjelentek elemző, tényfeltáró cikkek, amelyek hosszan kivesézték, hogy mi történt velem, mit csináltam, és hogy pontosan mi vezetett oda, hogy kiléptem. Ezek egyszerűen voltak igazak. Némelyik rossz szándékból, némelyik nem rossz szándékból keletkezett, de azt éreztem, hogy ez mégiscsak az én történetem, jogom van elmesélni, hogy én hogy éltem meg. De jó látni azt, hogy nagyon sokaknak segít.
Érdekes módon, bár voltak, akik attól féltek, hogy botránykönyv lesz, nagyon sokan az egyháztól elszenvedett sebeit gyógyulását kapják ebben a könyvben.
Egy olyan arcát látták ebben a könyvben az egyháznak, amely minden sebük vagy rossz tulajdonságuk ellenére szerethető, egy olyan közeg, olyan közösség, ami gyógyulásukra lehet.
Ha már a botránykönyv jelleget említetted: volt olyan rész, ahol felmerült a kétely, miszerint leírhatod-e azt, amit szeretnél és úgy, ahogy elsőre megfogalmaztad?
Természetesen volt. Amikor írtam, akkor még nem látszott az, hogy valaha vége lesz a Fidesz-hatalomnak, emiatt aztán voltak benne a politikai mozzanatok, amelyek kapcsán elgondolkodtunk a kiadóval azon, hogy mi legyen. Néhány sztorit finomítani is kellett, vagy úgy megírni, hogy ne lehessen később belőle baj. De nem bánom, mert nem feltétlenül kell mindig a nyers valóságot az emberek arcába tolni.
Az egyház felé nem volt ilyen félelem?
Nem. Talán azért, mert nem akartam bántani a katolikus egyházat. Nem volt bennem az a szándék, hogy kiléptem és most belerúgok. Beszélni akartam a problémáktól, de nem úgy, hogy az kifejezetten bántó legyen.
Azt említetted, hogy papoktól kaptál visszajelzést, de magától a Magyar Katolikus Egyháztól érkezett bármi?
Nem, és számítottam is rá, hogy nem lesz. Nem gondolom, hogy az egyházi vezetőknek ennek a könyvnek kapcsán meg kéne szólalniuk. De nagyon sok pap megveszi, elolvassa, nagyon sokan írnak személyes üzeneteket, nagyon sokan megköszönik, szóval alapvetően van hatása.
Az is tény, hogy az egyháznak nagyon régóta az a taktikája a nehéz helyzetekre, hogy megpróbál csendben maradni és túlélni. Nem akarok nagy párhuzamokat vonni, de a gyermekvédelmi ügyben is ezt láttuk. Inkább behúzzuk fülünket-farkunkat partunkat, nem szólalunk meg, nem adunk interjút, nem válaszolunk, nem vagyunk elérhetők. Ez nagyon-nagyon rossz taktika az, akkor is annak tartottam.
Rossz működés az egyházban, hogy minden kritikát támadásnak vesz: tudom, hogy a szó le van járatva, de ez egy kicsit nárcisztikus működés. Sok dolog elhallgatása az intézményt védi, és nem az áldozatokat, pedig nem az intézményt kellene védeni, hanem az embereket.
Az elhallgatással az intézmény a jó hírnevét védené, de épp azt veszti el.
Voltak olyan egyházak, amelyek jobban beleálltak ilyen dolgokba: a Magyar Evangélikus Egyház például az ügynökmúltat, a kommunizmus, a szocializmus 40 évét történészekkel és tanulmánykötetekkel dolgozta fel, így néznek szembe a saját ügynökmúltjukkal. Sokkal hitelesebbek az emberek szemében, mint a magyar történelmi egyházak.
Le tudtad magadban zárni azokat az éveket, amelyeket papként töltöttél? Álmodsz még például ezzel?
Rendszeresen álmodom azt, hogy misézek. Nagyon hiányzik. De az élet ilyen, tovább kell lépni.
Coachként dolgozol: ebben segít téged ez a papi háttér?
Abszolút. Sőt: rendszeresen megtörténik, hogy pszichológusok küldenek hozzám klienseket, mert mondjuk a pszichoterápiában szembesülnek egy olyan kérdéskörrel, amivel ők nem tudnak mit kezdeni. Ilyen lehet az egyháztól elszenvedett trauma, az istenkép traumája vagy torzulása, valami vallási mozzanat.
Azt mondják, a pszichoterápiával párhuzamosan, csak néhány alkalomra hozzánk jöjjenek el a kliensek, és ebben abszolút én tudok segíteni.
Olyanok is vannak, akik a történetem miatt keresnek meg, akik például melegek és keresztények, vagy olyan hívők, akik traumatizálódtak az egyházban, de szeretnének hívők maradni. Vannak ilyen speciális területek.
Mit tudsz egy meleg kereszténynek mondani?
Nehéz erre egy mondatban válaszolni, mert ez nagyon komoly identitáskonfliktus. Az ember identitásának része a szexualitása és a hite is, itt pedig ez a két identitásrész konfliktusban van egymással. Ez egy hosszú önismereti folyamat, mire az ember megtanulja ezeket összehangolni, megtalálja a kapaszkodókat, meg tudja engedni magának, hogy lehet meleg és keresztény is egyszerre.
Saját önismereti utadnak mi volt a legfontosabb része?
Nagyon sok mindent feltártam az elmúlt tíz évben, onnantól kezdve, hogy Rómából hazatérve elkezdtem a papi szolgálatot itthon. Traumákat, amelyek egy részéről írok a könyvben, toxikus működéseket – magamban, az egyházamban vagy a környezetemben –, amelyekről ki kellett mondani, hogy mérgezők.
A legalapvetőbb toxikus működés saját magamban az volt, hogy egyszerűen arra törekedtem, hogy tönkremenjek.
Öntudatlan motiváció volt ez még a papságom alatt, amire nagyon jól ráerősített a hit. Hiszen azt mondja Szent Pál apostol, hogy mindenkinek mindene lettem, meg azt mondja Jézus, hogy aki utána akar jönni, vegye fel a keresztjét.
Ez nem azt jelenti, hogy a kereszténység ebben téved, hanem hogy ha az embernek, mint nekem, eleve van egy olyan berögzött működése, drivere, hogy annyit akar csinálni, amibe már belepusztul, akkor erre nagyon rá tud erősíteni. A pszichoterápia segít rájönni arra, hogy honnan jön ez a driver, mi az, ami mozgat, mi a traumatikus alap a gyerekkorban. Ezt fel lehet fejteni, meg lehet gyógyítani és el lehet engedni. KI lehet mondani, hogy szabad pihennem és szabad azt mondanom valakinek, hogy téged már nem vállallak. A coaching egy gazdasági vállalkozás, eldönthetem, kit vállalok – papként ez nem volt ilyen egyszerű.
Papként kezdted meg az önismereti munkát. Ez mennyire elfogadott vagy gyakori?
Hála Istennek egyre jobban. Amikor jelentkeztem terápiára, többen aggódtak és azt mondták: ne menj terápiára, mert akkor kilépsz.
Valószínűleg nem ez volt az ok-okozati összefüggés.
Nem, de így utólag megmosolygom. Sok egyházi vezető fél, sok püspök is fél attól, hogy a papok elmenjek terápiába, de az új püspökök maguk kérnek fel mentálhigiénés segítőket, akik tartanak szupervíziót, továbbképzéseket, önismereti alkalmakat papoknak. Lassan eljutunk oda, hogy papként sem ciki elmenni terápiára.
Ebben benne lehet ez is, hogy olyan nagy számban lépnek ki papok, hogy ez már megkongatja a vészharangot?
Ez is benne van, meg az is, hogy egyre több pap végez mentálhigiénés képzést. Egyre több pap neve mellett jelenik meg az, hogy mentálhigiénés szakember, ami egy szemléletváltás.
Azt se felejtsük el, hogy a püspökök nagy része még a szocializmusban nőtt fel és lett pap, vagy legalábbis a 90-es években.
Az még nagyon-nagyon más világ volt, a pszichológia Magyarországon gyerekcipőben jelent. Most már fancy dolog, de akkoriban nagy újdonság volt. Ez a korosztály sokszor azt gondolja, hogy minek kell a pszichológia, csinálni kell a dolgunkat, dolgozni kell.
Elég a hitünk?
Igen, meg kiimádkozzuk. Csak amikor látják, hogy tönkremennek vagy kilépnek papok, felmerül a kérdés, hogy ez lehetne másképp is.
Ez akár organikusan is hozhat megújulást az egyházban.
Ebben bízom.
Ez történhet, ha a hatalom a tudomány közvetlen közelébe férkőzik: Kovács Krisztián regénye kényes kérdéseket feszeget.
