bizarr gyógyítás

Már az ókori Egyiptomban is különféle bizarr kezelésektől várták a sikert: például strucctojás héját használták a törött csontok összeforrasztására, a haj őszülését pedig főtt szürke egérrel igyekeztek megállítani. Aszklépiadész, az i. e. 1. században tevékenykedő orvos emberi ürüléket javasolt a betegeinek – bár valószínűleg nem ez tette népszerűvé, hanem az, hogy borral is kúrált bizonyos nyavalyákat. 

Ganéjterápia és szennypatika

A népi gyógyászatban a gyógynövényeken és ráolvasásokon kívül szintén használták az emberi test végtermékeit, így alakult ki a ganéjterápia, amelytől azt várták, hogy a betegséget okozó démon undorában távozzon a beteg szervezetéből. Jobb esetben az ürülék szaga is elegendő volt ehhez: például az ökör ürülékét belső gyulladásokra, gutaütésre; a holló és a fehér kutya ürülékét pedig fogfájás ellen használták. A középkori orvosok torokfájásra, mandulagyulladásra és tüdőbántalmakra írták fel a szárított kutyatrágyát, az egerek ürülékét pedig bélférgesség ellen javasolták, míg a birkatrágyát sárgaság gyógyítására használták. 

Hasonló a hasonlót gyógyítja

A „szennypatika” az úgynevezett similia similibus curentur, azaz a „hasonló a hasonlót gyógyítja” elven alapult. Olyan anyagokat használtak a gyógyászatban, amelyek hasonló tulajdonságokkal rendelkeznek, hasonlóak a kezelendő betegséghez, vagy legalább névbeli hasonlóság van közöttük. A különös az, hogy néha még működött is: leginkább a placebohatásnak köszönhetően.

Fáj a feje? Dörzsölje fecskefészekkel!

A 13. században egy Domonkos-rendi szerzetes és orvos, Montpellier Miklós úgy vélte, az igazán hatásos szerek a leginkább visszataszító állatokból (kígyók, varangyok, csigák, vakondok) nyerhetők ki, hiszen Isten csodálatos erényekkel ruházta fel ezeket a közönséges teremtményeket is. Európa középkori Materia Medicájában, azaz az orvoslásról és gyógyhatású szerekről írott könyvekben is számtalan olyan alapanyag található, amelyek ma már erősen undort keltenek. A kora középkori Lorsch-gyógyszerkönyv például elmozdult boka esetén gyökérhamut és tehénvért, fejfájás esetén fecskefészekkel való bedörzsölést javasolt.

Torokfájás ellen csiganyálka

A középkorban, ha megfájdult valaki torka, nekiállt csigaszirupot főzni: hajnalban kimentek a kertbe, összegyűjtötték a csigákat, majd amikor már félkilónyi összegyűlt, eltávolították a házukat, egy zsákba tették, és megcukrozták őket. A zsák alatt egy tálkában pedig felfogták a csigatrutyiból kicsöpögő szirupot, amit aztán előszeretettel fogyasztottak, ha torokfájás vagy köhögés kínozta őket. Külsőleg égési sérülésekre és sebekre is kenték az elegyet, és a középkori hölgyek is a csiganyálkához fordultak, hogy szépítsék bőrüket. Mivel a csiganyálka serkenti a kollagén- és elasztintermelést, a modern kozmetikai cégek sem vetik meg ezt a bizarrnak tűnő összetevőt a szépségápoló krémekben.

Bizarr alapanyagok

Johann Joachim Becher német tudós 1663-as Parnassus medicalis illustratus című művében az emberi test nem kevesebb mint 24 különböző részét (vagy váladékát) sorolja fel, amelyek alkalmasak a betegségek gyógyítására. Ennek tudatában nem meglepő hát, hogy a középkorban a halottakat is felhasználták gyógyszerek előállítására: úgy hitték, hogy a holttestben megmaradt az életerő egy része, amelyet át lehet ruházni egy élő emberre, ezáltal gyógyítva a betegséget. Főként kivégzett vagy háborúban, balesetben elhunyt emberek tetemeit használták fel, gondolván, hogy egy ereje teljében meghalt emberből lehet a legtöbb életerőt kinyerni. (A hóhérok ezt gyakran kihasználták, és bűnözők testrészeinek eladásával tettek szert pluszjövedelemre.) Különösen keresettnek számítottak a kezek és a fejek: ez utóbbiakból készült a Cranium humanum nevű szer, amit főleg olyan betegségekre használtak, amelyeket az akkori ismeretekkel nem lehetett megmagyarázni, és amelynek okait démoni hatásoknak tulajdonították, mint például a bénulás, a szélütés, az epilepszia vagy a rendkívül erős menstruációs vérzés. A későbbi időkben II. Károly angol király porított koponyából és alkoholból készített tonikot, amelyet King’s Drops néven ismertek. A fájó végtagok, a köszvény és az izomsorvadás ellen pedig emberi zsírt, azaz Axung hominist javasoltak, amihez egy usnea nevű növényt (többek között temetőkben növő mohafaj) kevertek. Bár nem valószínű, hogy a tetemek fogyasztása bárkinek is segített volna, az usnea legalábbis hozzájárult volna a páciens immunrendszerének erősítéséhez, ahogyan a modern gyógynövénykutatók is ezt ajánlják.

Gyógyítás vizelettel

Ennél egy fokkal talán mégis jobb az emberi széklettel és vizelettel történő gyógyítás. A vizeletet használták szemölcsök ellen, bronchitis, trachoma, diftéria és skorbut ellen, sőt Németországban meg voltak róla győződve, hogy az a feleség, aki a férje vizeletét issza, könnyebben fog teherbe esni. A csatatéren a vizelet volt a legfőbb fertőtlenítőszer: a katonák készségesen levizelték egymás sebeit, hogy fertőtlenítsék őket. (A vizeletük valószínűleg sterilebb is volt, mint bármelyik forrás a közelben.) A középkori orvosok friss vizeletet ajánlottak sebek, égési sérülések és rovarcsípések kezelésére. George Thomson, egy londoni orvos 1666-ban a vizelet használatát javasolta a pestis ellen, a csecsemők fenekére pedig hamuval kevert állott vizeletet kentek kiütés esetén. A korabeli patikusok desztillált vizeletet is készítettek eladásra, a középkori hölgyek pedig saját vizeletüket használták, hogy jobban ragyogjon arcbőrük. Különösen népszerű volt a témában Christian Franz Paulini 1696-ban megjelent könyve a „szennypatikáról”. Paulini a szegény lakosságnak kívánt segítséget nyújtani, és megírta, hogyan juthatnak olcsón gyógyszerekhez saját testük váladékait felhasználva. A kiadványt heves kritika érte a kortárs orvosok és gyógyszerészek részéről – no nem a felhasználásra érdemesnek tartott alapanyagok miatt, hanem mert Paulini betekintést adott az orvoslás tudományába.

A középkorban a vizeletnek még egy fontos gyógyászati felhasználása volt: az orvosok a páciens vizeletét használták diagnosztikai eszközként. Gondosan ellenőrizték a beteg vizeletének színét, majd megszagolták és megkóstolták a vizeletet, hogy diagnosztizálhassák a betegséget. A „szennypatikában” a hozzávalókat többnyire meghatározott receptek szerint keverték össze. A bor, a méz, a növényi olajok, a különféle gyógynövények és fűszerek vagy gyümölcsök hozzáadásával egyrészt a gyógyhatást kívánták javítani, másrészt ezek az összetevők valószínűleg a keverékek ízén is javítottak valamicskét. Szerencsére az orvostudomány fejlődésével ma már nem kell ezekkel a szerekkel kínozni magunkat, ha betegek vagyunk – bár figyelemre méltó, hogy a vizeletből izolált karbamidot ma is használják különféle bőrbetegségek elleni kenőcsökben; valamint egészen az 1980-as évekig árultak olyan kozmetikumokat, amelyek méhlepényből származó emberi zsírt tartalmaztak. Kínában és Indiában ma is úgy tartják – illetve bizonyos nyugati természetgyógyászok is vallják –, hogy saját vizeletünk megivása terápiás hatással bír.