A posztimpresszionizmus egyik jeles képviselője volt Pierre Bonnard. A francia festő gyakran átfestette korábbi munkáit – akkor is, ha azok már gyűjtőknél vagy múzeumokban függtek a falon.
„De én vagyok Bonnard! Ez az én festményem!” – kiabálta a legenda szerint a festő, amikor a Louvre-ban elvezették, miután egyik képe átfestése közben, ecsettel a kezében tetten érték. A francia művész a színek és a tökéletesség megszállottja volt, így olykor évek elteltével is újra elővette már késznek gondolt képeit, hogy módosítson rajtuk – függetlenül attól, hogy az alkotások épp hol voltak.
Eredetileg ügyvédnek tanult
Bonnard 1867-ben született Párizs mellett, egy kisvárosban. Hogy apjának megfeleljen, jogi tanulmányokat folytatott, ám közben bejárt Rodolphe Julian magániskolájába, a Julian Akadémiára – itt ismerkedett meg a többi között Édouard Vuillard-ral, Paul Sérusier-vel és Maurice Denis-vel, akikkel később közösen alapították a Nabis művészeti csoportosulást.
Ám mielőtt ez bekövetkezett, Bonnard-nak még el kellett köteleződnie a művészet mellett. Erre azután került sor, hogy befejezte a katonai szolgálatot, és megszerezte az ügyvédi engedélyét – a hivatalos névjegyzékbe való felvételhez szükséges vizsgán ugyanakkor elbukott.
Tulajdonképpen nem is maradt más lehetősége, mint a festészet.
Szivardobozból talizmán
Művészeti tanulmányai alatt szerzett barátaival közösen ekkor alapították meg a Nabis-t – a csoportosulásba roppant különböző stílusú festők tartoztak, ám mindannyiuknak komoly művészi ambícióik voltak. Bonnard vonzalma az élénk színekhez ebben az időben alakult ki: nagy hatással volt rá Paul Gauguin, akinek festészetével egészen sajátos módon ismerkedett meg. Paul Sérusier meglátogatta a Gauguin köré tömörült festőközösséget, és ott-tartózkodása alatt egy erdei séta alkalmával a híres festő ezt mondta neki:
„Milyennek látja ezt a fát? Zöld. Használja palettája legszebb zöldjét! És ezt az árnyékot? Inkább kéknek? Ne féljen a lehető legkékebbre festeni!”
Sérusier megfogadta Gauguin tanácsát, és egy szivardoboz aljára aprócska képet festett. Párizsba visszatérve az élénk színű alkotást megmutatta barátainak – ez lett a Nabis talizmánja (a kép így is vált ismertté: a Talizmán). Gauguin stílusa Bonnard-ra is nagy hatással volt, noha a festő korábban sosem hallott az impresszionizmusról.
Picassónak nem tetszett Pierre Bonnard festészete
Művészete az impresszionizmus mellett szimbolista jegyeket is mutat, illetve a japán művészet is inspirálóan hatott rá – olyannyira, hogy a művészközösségben kiérdemelte a „nagyon japán Nabi” („Le Nabi le trés japonard”) becenevet.
Színhasználata, valamint átdolgozásra, tökéletesítésre való hajlama azonban nem nyerte el mindenki tetszését. „A határozatlanság pot-pourrija” – mondta róla egyszer Picasso. „Ha elég sokáig nézi a vásznat, végül úgyis hozzáad egy kis sárgát, ahelyett, hogy eldöntené, milyen színűnek kellene lennie az égboltnak.” A spanyol festő így summázta véleményét:
„nem is festészet, amit csinál”.
A színek megszállottja volt
Az utókor persze nem igazolta Picasso szavait, bár az a jelenség, melyet a spanyol festő határozatlanságként írt le, kétségtelenül valóban létezett. Oka azonban nem a határozatlanságban, hanem Bonnard színek iránti szeretetében keresendő. Folyamatosan kísérletezett az árnyalatokkal, és amikor egy olyat alkotott, amely igazán megtetszett neki, nem tudta nem felhasználni. Így híressé vált arról, hogy újra és újra átdolgozza képeit, és amikor felfedez egy új színárnyalatot, azt korábbi alkotásain is használni akarja. A költő Jane Hirschfield például egyik versében új szót alkotott, és „bonnarding”-nak keresztelte ezt a jelenséget.
És valóban: egy 1998-as kiállítás katalógusában Sarah Whitfield művészettörténész arról írt: legendás történetek szólnak arról, hogy Bonnard mit meg nem tett azért, hogy végrehajthassa képein a változtatásokat, melyeket a fejébe vett.
„Barátait kérte meg, hogy tereljék el az őrök figyelmét a múzeumokban, máskor meg egy kis festékesdobozzal a zsebében váratlanul megjelent egy gyűjtő otthonában.”
Állítólag egyszer a Louvre-ba is belopózott, és az őrök ecsettel a kezében, saját festménye előtt tartóztatták le. Talán ez is szerepet játszhatott abban, hogy Bonnard kifejezetten nem szerette a múzeumokat. „A múzeumokban az ablakok a legjobbak” – jegyezték föl egyszer a szavait a Louvre-ban sétálgatva.
Élete vége felé festményei egyre világosabbá váltak, többek között annak hatására, hogy többször meglátogatta otthonában az idős Claude Monet-t. A legenda szerint élete utolsó művét, „A virágzó mandulafa” című képet már nem tudta teljesen befejezni. Amikor 1947-ben már túl gyenge volt ahhoz, hogy az ecsetet használni tudja, unokaöcsének adta ki végső utasítását:
„egy kis sárga kell még bele”.
Caravaggio elsősorban nem a színhasználatáról, hanem például a fény-árnyék zseniális megragadásáról híres – no meg persze botrányairól, melyek végül a vesztét is okozták.
