Ma már kevesen ismerik Szomory Dezső nevét, pedig a századforduló irodalmi életének közismert alakja volt ez a különc író, aki miseruhában a lakása kellős közepén orgonált, és mindenkinek áradozott saját szépségéről és írói tehetségéről.
A magas, karcsú, vörös hajú, elegáns (sőt: már-már piperkőc) Szomory Dezső, azaz eredeti nevén Weisz Mór még húszéves sem volt, amikor megismerkedett és szenvedélyes szerelemre lobbant a korszak nagy tragikája, Jászai Mari iránt. Szomory a Pesti Naplónál volt kezdő újságíró, Jászai viszont akkoriban ért pályája csúcsára. A színésznő – akit saját bevallása szerint is „hadjáratra késztetett a vér, hogy hímet hozzon haza” – az 1880-as évek végén még Reviczky Gyula költőnek írta szerelmes sorait; amit a férfi lángoló szerelmes versekkel viszonzott. Egészen addig, amíg fel nem bukkant a színen az ifjú Szomory Dezső – ekkor a tragika szakított Reviczkyvel (aki nem sokkal később elhunyt), és viszonyt kezdett az ifjú hírlapíróval.
Szomory és Jászai Mari kapcsolata igen viharos volt: egy ízben, amikor összevesztek, Jászai Nagyváradra ment vendégszerepelni, Szomory pedig a kétségbeesés és a mardosó féltékenység állapota között őrlődött. Végül cselhez folyamodott: táviratot küldött Nagyváradra, de nem a saját nevében, hanem mintha egy közös ismerősük írta volna azt, kétségbeesésében, hogy Szomory eltűnt, s ki tudja, mire készül. A válasz nem sokkal később megérkezett a színésznőtől: „Te, Egyetlenem, Drágám, Gyönyörűségem, Boldogságom! Eleven Lótusz Virágom! Hogy imádlak! Te kis fülesbaglyom, Te kis Csacsim, Te, csak a kezem közé kerülj megint, megállj, úgy elverlek, mint egy »kutyá«-mat.”
Hogy „elverte-e” vagy sem a mosolyszünet után a fiatalembert a színésznő, nem tudjuk, de 1890-ben Szomory Párizsba utazott. A francia fővárosba állítólag a kötelező katonai szolgálat, de talán a színésznő okozta szerelmi bánat elől is menekült. Később Londonban élt, és csak 16 év múlva, 1906-ba tért vissza Budapestre. Párizsi élményeiről és a nélkülözésről, amelyben élni kényszerült, A párizsi regény című, sokak szerint a legjobb művében számolt be.
„A legtöbb hívét ismerte és utálta”
Szomory amolyan csodabogárnak számított a századforduló irodalmi életében. Életrajzírója, Kellér Andor szerint (akinek Író a toronyban című kötete ennek a cikknek is a fő forrása) utált minden magyar írót, sőt még a rajongóit is:
„Szomorynak mindössze néhány száz ínyenc hódoló jutott, köztük is sok bájolgó széplélek és kigyulladt kékharisnya – a legtöbb hívét ismerte és utálta.”
Színpadi szerzőként azért sikeres volt, drámái népszerűek voltak, de a színházak ritkán tűzték műsorra ezeket, s ennek oka Szomory természetében volt keresendő. Az író ugyanis a darabjai minden szavát szentnek tartotta (mondanunk se kell, hogy saját magát pedig a legnagyobb magyar írónak), és személyesen felügyelte a próbákat. A színészeket zokogásig kínozta, sokszor a lakásukig üldözve őket, ha azok nem az általa helyesnek tartott hangsúlyozással mondták a sorokat.
„Beh félek, beh félek”
Egyszer azonban Csortos Gyula megmakacsolta magát. Kellér Andor így számol be az anekdotává vált esetről: „Ez a fékezhetetlen művész egy Szomory-darab próbáján az asztalra ütött: »Ezt nem mondom, nem mondom!« »Mit nem mondasz, kérlek?« – csattant fel a szerző. »Itt ez a szövegem: Beh félek, beh félek. A mondat a színpadon majd így hangzik: Beszélek. Vagy így: Kefélek. Nem mondom.« Persze Szomory akkor is hajlíthatatlan volt, mint egy vasdarab. A »Beh félek« maradt, az író félórás szárnyaló előadásával látszólag legyőzte a művész aggályait. A nyilvános főpróbán, telt nézőtér előtt Csortos a forró jelenetben így jajdult fel: »Beh félek, beszélek, kefélek.« A szerző hangtalanul összecsuklott, díszítők kapták fel, s vitték az egyik öltözőbe, ahol csak félórai élesztgetés után tért magához.”
A különc író barátcsuhában fogadta látogatóit
A modorosnak ható, dagályos beszédmód nemcsak Szomory írásműveire jellemző, ő maga volt a megtestesült modorosság – valószínűleg némi narcizmus is vegyült különcségébe. Hogy ismét Kellér Andort idézzük:
„Maga tervezte bútorai, csipkék, miseruhák, selymek, képek és szobrok között élt.”
A lakásban őrizte a Jászai Maritól kapott párnát is, amire a színésznő ezt a két szót hímezte: „Gyönyörű szeretőmnek”. A Sütő utcai, ajtók nélküli lakásba csak a kiválasztott kevesek juthattak be; amikor Szomory mégis kivételt tett (például egy újságíróval), megesett, hogy az illetőt „barátcsuhában fogadta, nyakán körültekert sárga selyemsállal”. (Selyemsálakból egész gyűjteménye volt, s azokat mindig szertartásosan szorosan csavarta a nyaka köré.) Máskor „bordóvirágos, fekete pizsamában, piros-zöld-fehér-fekete csíkos selyemkendővel álla alatt” fogadta a Magyarország újságíróját, ezekkel a szavakkal: „Hajlandó vagyok kivételesen, de csak egészen kivételesen arra, hogy az önök lapján keresztül magamról beszéljek a nyilvánosságnak. Természetesen, nem azt, amiről ön kívánja, hogy beszéljek.”
Senki nem tudott olyan művészien sírni, mint Szomory
Szomory elvárta, hogy mindenki hódolattal forduljon feléje. Akik ismerték, tudták, hogyan célszerű vele kommunikálni – Lestyán Sándor újságíró (Gaál Franciska első férje) például „Dezsikének” szólította, s „nemcsak műveit dicsérte, hanem szépségét is, hosszú ujjait, eleganciáját”. Ilyenkor általában így felelt: „Ugye, csodálatos a kezem? Lám, észrevette. Köszönöm.” Ha épp nem dicsérte senki, Szomory magát dicsérte:
„Senki nem tud sírni olyan gyönyörrel, mondhatnám olyan dallamos művésziességgel, mint én”
– mondta egyszer Kellér Andornak.
A fényűzést a „tojcsi” jelentette
Az 1920-as években – talán éppen a színészeket kínzó viselkedése miatt – darabjait nem tűzték műsorra a színházak. Ekkor novelláiból próbált megélni, de nélkülözött: „Éjszaka dolgozott, délben kelt fel, teázott, egy-két vajas kenyeret evett. A fényűzést a tojás jelentette, tojcsinak becézte, hogy jobb kedve legyen hozzá” – írta meg róla Kellér Andor. Amikor 1927-ben mégis műsorra tűzték egy darabját, „ellentüntetők” bűzbombákat dobáltak a színpadra – bár az ő kifogásuk nem esztétikai természetű volt, szomorú módon inkább Szomory zsidó származását kifogásolták. A bőség évei azonban nem tértek vissza, s ő maga sem tett sokat azért, hogy írótársai megenyhüljenek iránta:
„Minden írót tehetségtelennek és ármánykodónak tartott, aki csak azért született, hogy neki ártson.”
Még a végtelenül jámbor, mindenkihez kedves, gyermeklelkű Szép Ernőre is képes volt megharagudni, amiért az egyszer spenóttal véletlenül leöntötte.
Az állatokat jobban szerette, mint az embereket
Kellér Andor számtalan furcsaságát megörökítette ennek a kissé már elfeledett magyar írónak. Például azt, amikor „csak úgy” kinevezte magát méltóságos úrnak, vagy amikor valakinek nagylelkűen pénzt adott: „Úgy adott öt pengőt, mintha ötven lenne, és ötszáz pengőt megillető hálálkodással sem érte be”. Ha az emberekkel nem is igen találta a hangot, az állatokkal annál inkább. Két kutyája volt, és egy angóramacskája. Ez egyszer „ráült a félig kész kéziratra. Az író tanácstalan volt, sajnálta arrább tolni, hátha megbántódik; körülírta hát a macskát, így is küldte el írását a szerkesztőségnek.” De az is megesett, hogy a különc írót annyira zavarta a keze (ami, egyébként, mint tudjuk, gyönyörű volt) az írásra való koncentrálásban, hogy le kellett takarnia, ne vonja el a figyelmét.
Éhen halt, egy tábla csokoládéval a fiókban
1939-től kezdve egyre nehezebb körülmények között élt. Romlott az egészsége, a második zsidótörvény miatt darabjait sem játszhatták a színházak. Eladogatta könyveit, olcsóbb lakásba költözött, de fűteni így sem tudott. Alkatától távol állt az ügyeskedés, de amikor egy tisztelője brikettet küldetett a számára, visszaküldte, mondván, hogy ő csak a tojás alakú brikettet kedveli, és ami érkezett, az pogácsa formájú. A gettósítás idején ismerőseinek köszönhetően egy védett házban lakott a Pozsonyi úton. Utolsó hónapjaiban már csak a végrendeletét csiszolgatta: „Díszsírhelyre nem reflektálok. (...) Temetésem idejét (...) kérem titokban tartani. (...) A síromnál senki ne szóljon. Egy árva szót se szóljon. (...) Csend legyen!” Az lett: Szomory Dezső 1944. november 30-án egy vésztartaléknak félretett tábla csokoládéval a szekrénye fiókjában éhen halt.
Ha szívesen olvasnál egy másik magyar íróról is, ezt a cikket ajánljuk.
