A régi emlékeket megszépiti az idő. Ezért hajlamosak vagyunk kellemes nosztalgiával gondolni letűnt korok kevéssé élhető pillanataira is. Amikor panaszkodunk, érdemes felidézni, hogy nekünk már bőven természetes az, amiért szüleink még kínt szenvedtek.
Ma, ha az ember véletlenül belebotlik a tévében egy jó filmbe, azonnal láthatja, mennyi van még hátra belőle, lestoppolhatja, amíg megír egy sms-t, és akár másnap folytathatja. Ezzel szemben, drága jó nagyszüleink bevált napi rutinjának még része volt az újságosstandnál való sorban állás hétről hétre, rádió- és televízió-műsorújságért. Két-három, még ma is létező műsorújság vetekedett az otthon programot mazsolázni vágyók kegyeiért, melyek a tévé szigorúan keddtől vasárnapig terjedő műsorkínálatát mutatták már a retró érában is.
A hétfő az önmegtartóztatás napja volt, a televízió egész nap csak az úgynevezett „hangyaháborút” közvetítette élő egyenes adásban. És még így is, nagyító alatt vették szemügyre a kínálatot a lelkes tévézők: toll a kézben, és munkára készen! Amelyik műsorról a rövid ismertető vagy a hetedik érzék azt súgta, ígéretes, máris kapta a bekarikázást.
Vonalas telefon
Őszintén, manapság hány évesen kapja egy gyermek az első mobiltelefonját? Persze, más időket éltünk, amikor a telefon még egy piros vagy csontszínű, tárcsás készüléket jelentett malacfarok vagy szerpentinszalag módjára kunkorodó, tone in tone kábellel. Ma már általános iskolás korban kapják a gyerkőcök első okostelefonjaikat, és el sem tudják képzelni azokat az időket, amikor még a vonalas telefonok sem voltak olyan természetesek.
Nálunk a szomszéd néni az első emeleten volt a szerencse fia, akinek már a '80-as évek közepe táján is volt önálló telefonvonala, miközben, kórházi dolgozóként, gyakran ügyeletet vállaló egészségügyi dolgozó szüleimnek még sokáig nem. Írd és mondd, 17, azaz tizenhét esztendőt kellett az igényléstől várakoznia családomnak a földi vonalra. Földöntúli öröm volt tehát, amikor megkaptuk. Onnantól, 1986-tól, ha éjjel, a kórházból jött az üzenet, hogy érkezik a mentő, és rohanni kell, már nem kellett hozzá az idős szomszéd nénit felkelteni legszebb álmából.
Türelem rózsát terem
– mondják, és igazuk van, ugyanis 17 év ellibbenő várakozása meghozta gyümölcsét: saját vonalat kaptunk. Azokban az időkben ugyanis az iker szavunk más értelmet is nyert: egy telefonszámhoz két felhasználó is tartóztatott, akik osztoztak az ikervonalon. Ha egyikük éppen beszélt, a másiknak meg kellett várnia, hogy az iker befejezze a trécselést.
Ma már jó dolgunk van…
Csak gondolunk egyet, hirtelen elfog a vágy, és veszünk egy autót. Kedvünkre válogathatunk használt vagy vadonatúj, olcsóbb vagy drágább modellek közül. Igaz ugyan, hogy a pandémia rontott kicsit kényeztető jó dolgunkon: Covid előtti életünkben a vadonás új autó is napok vagy hetek alatt rendelkezésünkre állt. A poszt-Covidban egy új autóra megint várnunk kellett egy ideig, de olyat kaphattunk, amilyenre csak vágyunk, vagy pénztárcánk engedi.
Régen viszont csak 3-5 évente választhattak a szerencsésebbek piros Zsiguli, narancssárga Škoda, világoskék Trabant vagy törtfehér Dacia közül, illetve az örök optimisták bízhattak az autónyeremény-betétkönyv csodájában is, vagyis egy végtelenül hosszú lista aljáról kezdhették a várakozást egyre, leginkább a fenti retró személygépkocsi-klasszikusokból.
Na és az utazás?
Most, a nyár közeledtével, nem is tudjuk, milyen luxusban van részünk rábökni a térképen egy tetszőleges úti célra, és megszervezni oda az utazást. Anno, a piros útlevél fehér holló volt, a kék még annál is ritkább. Az 1972-ben életbe lépett „színes” útlevél rendszerben a szocialista, baráti országokba történő, maximum 30 napra terjedő utazásokra a piros (a színválasztás, nyilván tudatos) útlevél szolgált. A kékkel „Nyugatra” is eljuthatott a kalandvágyó magyar, de nem sűrűbben, mint háromévente. Morzsányi dollárkákat is rendszeresen kiutaltak, de azt érdemesebb volt esetleg néhány évente egy dollárbolti „shoppingon” elverni, mert a nyaralás költőpénzére aligha futotta az éves kvóta.
