Az 1950-es években, míg Magyarország a Rákosi-korszakban sötét napjait élte, az emberiség boldogabbik fele a világégés után újra mert álmodozni és tervezni. Sokan elérkezettnek látták az időt arra, hogy megvalósítsák nagyszabású álmaikat. 1953-ban Sir Edmund Hillary és Tenzing Norgay feljutott a Csomolungma csúcsára, de azokról jóval kevesebb szó esik, akik a Föld legmélyebb pontján, a Mariana-árokban jártak: Don Walsh és Jacques Piccard az ötvenes években addig tökéletesítették speciális járművüket, míg 1960-ban közel 11 000 méteres mélységbe merültek.
A Mariana-árok a Csendes-óceán nyugati részén, Guam szigetének közelében található. Hossza 2500 km, szélessége viszont csak 69 km. Az árok két, egymással összeütköző kőzetlemez találkozásánál alakult ki. Először 1874-ben próbálták megmérni a Mariana-árok mélységét, az akkori kutatók 8164 méteres tengermélységet becsültek, de azóta kiderült: helyenként ennél is mélyebb. A Mariana-árokban található a Föld két legmélyebb pontja: a Challenger Deep és a Sirena Deep. Előbbi 10 994 méter mély, utóbbi pedig 10 809 méterrel fekszik a tengerszint alatt.
Magasságok és mélységek
Jacques Piccard-t, aki Don Walshsel együtt elsőként ért le az óceán legmélyebb pontjára, gyerekkora óta foglalkoztatta a mélység és a magasság. Tudóscsaládba született: apja, Auguste Piccard léggömbök segítségével tanulmányozta a kozmikus sugárzást, és elsőként érte el a sztratoszférát az általa tervezett alumíniumkapszulában, egy héliummal töltött ballon segítségével. 1947-től érdeklődése a mélytengerek felé fordult, és fiával, Jacques-kal együtt tervezgette-finomította batiszkáfnak nevezett járművét. (A szerkezet nevét a görög bathüsz – „mély” – és szkafosz – „hajó” – szavakról kapta.) Nyugat-Afrika partjainál hajtottak végre próbamerüléseket, 1953-ban pedig több mint 3000 méter mélységig ereszkedtek a Tirrén-tengerben.
A batiszkáf
Második, tökéletesített batiszkáfjuk a Trieste nevet kapta. Az 50 tonnás, 18 méter hosszú szerkezet falai 12 cm vastag acélból készültek, hogy ellenálljon az óriási mélytengeri nyomásnak.
Az utasok egy fürdőszobányi méretű kabinban kaptak helyet, és mindössze egy tölcsér alakú, nyomásálló plexiablakon kukucskálhattak ki, amelyhez reflektor biztosított fényerőt.
A szerkezet jó részét a ballaszttartályok foglalták el: 85 000 liter benzin (nem üzemanyagként volt szükség, hanem azért, hogy elősegítse a batiszkáf víz alatti lebegését, hiszen a sűrűsége kisebb a vízénél). A hajótest két végére felszereltek két vízzel teli ballaszttartályt is, valamint 9 tonnányi vasgolyóval töltött tartályt, hogy biztosítsák a batiszkáf süllyedését. Mindez az utaskabin fölött kapott helyet.
Utazás a Föld középpontja felé
Piccard-ék tevékenységére felfigyelt az amerikai haditengerészet, és San Diegóba költöztették a svájci tudósokat, természetesen batiszkáfjukkal együtt. Onnan készítették elő az első igazi utazást a Föld középpontja felé: a Mariana-árok meghódítását, ami Nekton-projekt néven futott. Végül ketten vállalkoztak a merülésre: Jacques Piccard és Don Walsh, az amerikai haditengerészet hadnagya. Walsh eleinte bizonytalankodott: a batiszkáf, elmondása szerint, úgy nézett ki, „mintha robbanás történt volna egy kazángyárban”, de a sikeres próbamerülések végül meggyőzték. Egyre mélyebbre és mélyebbre merültek, majd 1960. január 23-án elérték a legnagyobb mélységet. A fedélzeti rendszerek 11 521 méteres mélységet jeleztek, de ezt később 10 916 méterre módosították. A csapat egyik tagja cápákat látott, így Piccard majdnem meggondolta magát a küldetés előtt, de Walsh rábeszélte a folytatásra. További útjuk sem volt eseménytelen: a lefelé vezető út körülbelül kétharmadáig jutottak, amikor hangos csattanással megrepedt az egyik belső ablak, de miután látták, hogy nem befolyásolja a merülést, folytatták útjukat.
Öt és fél óra alatt érték el a legmélyebb pontot
Walsh egyik interjújában felidézte az utazás körülményeit, ami alapján valószínűsíthetjük: nem szenvedett klausztrofóbiától.
A több mint öt órán át tartó merülés során úgy érezte magát, mintha egy szekrénybe lenne bezárva, ahol ráadásul elviselhetetlen a meleg.
1000 méter után elérték az örök sötétség birodalmát, ahol csak a világítóhalak különös fényei pislákoltak. Öt és fél órán át ereszkedtek a mélységbe, majd elérték, amit kerestek: a Föld legmélyebb pontját, az óceán fenekét. A kémlelőablakon szinte semmit nem láttak, mert felkavarták a tengerfenék üledékét, mindössze egy laposhalat – amiről utóbb kiderült, hogy mégsem az, hiszen ekkora mélységben nem élnek meg gerincesek. 20 perc ott-tartózkodás után megkezdték az emelkedést. Megszabadultak a ballasztoktól, majd három óra és 15 perc elteltével az acéltartályba zárt két férfi előbukkant a tengerből, a TIME magazin fotóriporterei előtt. Tettükért Eisenhower elnök kitüntette a két férfit, Piccard pedig nagy sikerű könyvben számolt be a küldetésről.
A küldetés vége
Tervezték, hogy visszatérnek, de ez végül nem valósult meg. A Trieste fenntartása és üzemeltetése nem kis összegbe került, és a batiszkáf kevéssé volt alkalmas arra, hogy adatokat szolgáltasson a tudomány számára: sem mintákat nem tudott gyűjteni, sem fotózni nem lehetett rendesen belőle. Jacques Piccard további életét is az óceánok kutatásának szentelte, a Golf-áramlatot tanulmányozta. 2008-ban, 86 éves korában hunyt el. Walsh több mint ötven évvel a merülés után a Deepsea Challenge expedíció keretében segített előbb James Cameron filmrendezőnek a mélybe merülni, majd 2019-ben a felfedező-befektető Victor Vescovónak, aki egyebek közt arról nevezetes, hogy ő az egyetlen ember, aki a Föld legmagasabb és legmélyebb pontján is járt, valamint minden óceán legmélyebb pontját elérte. Ez utóbbi küldetésben Walsh fia, Kenny is részt vett – ő volt a 12. ember, aki elérte a Föld legmélyebb pontját.
