Ha nem ismered a szlenget, ha nem látsz át a rab gondolkodásán, vagy épp nem veszed észre, hogy csak színlel, nagyon rosszul járhatsz börtönben orvosként dolgozva.
Önmagát mozgássérültnek és vaknak beállító rab, aki felpattan a kerekesszékből, és minden segítség nélkül kisétál a szűkre behajtott ajtón.
Gyógyszereit szájpadlására tapasztó fogvatartott, aki kereskedik a tablettákkal, de magának változatos betegségeket hazudik, hogy hozzájuthasson azokhoz.
Agresszív rab, akit aztán analfabetizmusa leküzdése költővé tesz. Ilyen és ehhez hasonló történetek is tarkíthatják egy börtönben praktizáló doktor mindennapjait, amelyek unalmasnak semmiképp sem nevezhetők.
Orvosból lett író
Dr. Shahed Yousaf sztorijai cseppet sem nevezhetők mesébe illőnek, egyetlen kivételével: az a történet arról szól, hogyan jutott el addig, hogy megírja ezt a könyvet. Az apja elvesztését gyászoló doktor – záróvizsgájának napja előtt hunyt el édesapja, a fel nem dolgozott traumát pedig éveken át cipelte magával – egy írói workshopra ment autóval, ahol aztán kiderült, az író, aki a foglalkozást vezette, vonatjának törlése miatt nem tud hogyan hazajutni, Yousaf felajánlotta, hogy elviszi, hisz egy városban éltek, az autóban pedig kiderült, hogy az író épp börtönorvost keres, mert következő regényében egy rabot az irodalommal megszelídítő doktor alakját akarja lefesteni.
Nem csoda, hogy Dr. Y., ahogyan magát a könyvben nevezi, megrökönyödött: ez az ő életének története volt egyben. Ami másnál fiktív sztori, az neki a mindennapjait jelentette: ezekbe enged betekintést a Bevarrva – Egy börtönorvos feljegyzései életről és halálról.
Így praktizál a börtönben egy doktor
Szó szerint zöldfülűként lett Yousaf börtönorvos: hajléktalanok háziorvosaként kezdte pályáját, de hamar bekerült egy börtönbe – nem fogvatartottként, hanem tudatlan jelentkezőként az orvosi pozícióra.
Elődei hamar otthagyták az intézményt, ő pedig szembesült azzal, hogy nagy mennyiségű, cseppet sem kooperatív pácienst kell ellátnia nap mint nap, akik ellenszenvesnek tartják, „pakinak” nevezik, megpróbálják átverni, de az sem kizárt, hogy konkrét, fizikai erőszakot alkalmaznak vele szemben.
Ő azonban nem futamodott meg, hanem igyekezett megtanulni a börtönszlenget, odafigyelt arra, amit tapasztaltabb kollégái mondanak arról, milyen körülmények közt ne maradjon kettesben soha beteggel, és az inzultusokra nem faragatlansággal vagy elhanyagolással válaszolt, hanem akkor is igyekezett segíteni a beteget a hippokratészi eskü jegyében, amikor sokan biztosan elfordultak volna inkább az illetőtől.
Találkozott ártatlan rabbal, akit ráadásul épp a szexuális bűnözők közt tartottak számon rövid ideig, de olyannal is, aki mindent megtett azért, hogy benn legyen – ő viszont meglátta benne azt, hogy menthető egy kis segítséggel. Megtapasztalta, hogy van, aki könyökére ragasztja a fájdalomcsillapítót, annyira nem ért a teste működéséhez, de akad olyan is, aki a szájpadlására tapasztott gyógyszereket, hogy aztán azokat elcserélhesse valamire. Riasztották öngyilkossági kísérlethez, verekedéshez, és részt kellett vennie nyomozásban egy mentálisan súlyosan terhelt, önkannibalizmust végző rab tragikus halálát követően.
Nekünk is fontos üzenete van
Bár egy brit börtön az, amelybe szűk kis résen keresztül betekinthetünk a könyv segítségével, Yousaf ennél jóval szélesebbre tárja az ablakot előttünk azáltal, hogy a rabokban sosem a bűnt, hanem az embert keresi. Az orvos lehetőleg meg sem akarta tudni, miért is van börtönben az, aki csip-csup panasszal vagy éppen súlyos rákbetegséggel küzdve hozzá fordul.
Az embert figyelte, és neki próbált segíteni a rendelkezésre álló eszközök valamelyikével.
Ez időnként lehetett az is, hogy megtagadta tőle azt, amire leginkább vágyott, s ilyenkor ennek súlyos következményeit is viselnie kellett.
A könyvet nehéz pozitív olvasmányként forgatni, annyi nehéz sors rajzolódik ki belőle, Yousaf azonban mégis képes jó kicsengést adni a történetnek azzal, ahogyan bemutatja, hogyan lett az írástudatlan és agresszív fogvatartottból érzékeny költő: előtte állkapcsát törte egy brutális verekedésben, amikor azonban sikerült rávenni arra, hogy mégis megtanuljon írni-olvasni, élete 180 fokos fordulatot vett. Ez történhet egy emberrel, ha nem hagyják magára: az emberiesség az egyik legfontosabb érték, ahogy erre a börtönorvos is rámutat.
