Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Kicsit több mint száz évvel ezelőtt a bajusz számított a férfiasság első számú jelképének. A gondolkodószékbe pedig nem ülhetett akárki: ez kizárólag a családfőnek volt fenntartva.
Kezdjük ott, hogy a bajusznak ki kellett nőnie. Amíg ez nem történt meg, nem is vették komolyan a legényeket: bőrbajszúnak vagy kopasz-szájúnak csúfolták őket, mint Arany János A bajusz című versében Szücs György gazdát. A különféle varázsszerek, amelyek a bajusz és a szakáll kinövését ígérték a kétségbeesett, „csórészájú” korabeli kamaszoknak, népszerűek voltak: a századelőn a lapokban előszeretettel hirdettek különböző kencéket a probléma megoldására. Így például a Sámson bajusznövesztő szert vagy Csillag Anna haj- és szakállnövesztő kenőcsét, amelyeket „titoktartás mellett” küldtek el az impozáns arcszőrzetre vágyó serdülő ifjaknak. Arany versében pedig a nevezett Szücs György is mindent megtett, hogy kinőjön végre a bajusza: kenegette „írral, kígyóhájjal, medvezsírral, ebkaporral, kutyatéjjel”, de mindhiába.
Bajusz kell a magyarnak!
Egy 1940-es orvosi mű, Berda Károly A magyar nép dermatológiája című könyve egyenesen leszögezi: „Bajusz kell a magyarnak!” Mi több: „Ha legény, legyen »bajszi« s ne aféle »kopaszszájú p...a nyaló«.” A bajusz lehetett „pender”, „pöndör”, „kondor”, „pödrött”, s a közfelfogás szerint addig nem is udvarolhatott az illető, míg ki nem nőtt a bajusza: „Amíg »tejfölös szájú«, hagyjon békét a leányoknak, majd, ha »kipelyhedzik a legénytolla!«”
A bajuszkötő volt az első magyar szabadalom
Akinek végre kinőtt a bajsza, foglalkoznia kellett vele, hogy ne legyen csálé, hanem mindkét ága szép egyformán álljon. A 19. században Magyarországon igen elterjedt volt a harcsabajusz és a pödrött bajusz, ez utóbbit faggyúval bekenték, majd zsinórral pödörték, ami nem kis vesződséggel járt. A bajuszkötő Korényi Endre zilahi fogtechnikus találmánya volt 1896-ban, s mint ilyen, az első magyar szabadalom dicsőségét is magáénak mondhatja. Lefekvés előtt kellett felkötni, miután a férfiember a bajusz mindkét felét ízlése szerint gondosan felkunkorította. A bajuszkötőt a korabeli lapokban éppen úgy reklámoztak, mint manapság a kozmetikai eszközöket. Az első világháborúig a katonáknak tilos volt a bajuszukat leborotválni; utána viszont a bajuszok előbb megrövidültek, majd egyre inkább divatba jött a simára borotvált arc, a bajusz csak jelzésértékű maradt, mint Jávor Pál arcán.
Zsebóra, bőrcsizma, sarkantyú
A férfiak kedvelt kiegészítője volt a zsebóra is. Minél tehetősebb volt valaki, annál díszesebb, márkásabb terméket hordott –
csakúgy, mint manapság a csuklón viselt Rolex, ez is jelezte viselője társadalmi státuszát.
A férfiasság jelképe volt még a bőrcsizma és a hozzá tartozó sarkantyú is. Mivel a csizma drága darabnak számított, viselője megbecsülte: olyannyira, hogy egyes tájakon sáros időben kézben vitték a csizmát a templomba, s csak odaérve húzták fel. A csizma ünnepi ruhadarabnak számított, leginkább bálokra, istentiszteletekre és lakodalmakra húzták fel. A sarkantyú lovagláskor praktikus célt szolgált, de a táncmulatságokon pengő hangja is felhívta viselőjére a figyelmet.
A családfő helye
Parasztemberek jellemző tárgya volt az Alföldön a gondolkodószék, amit paraszttrónusnak is neveztek. Akié ez a szék volt, az övé volt a családban a „hatalom”. De a paraszti családokban nem csak tárgyi megjelenítői voltak a családfő státuszának. A családfő mindig az asztalfőn ült, és ő szedhetett magának először a feltálalt ételből, kiválogatva magának a jobb falatokat. Utána következett az anya, majd a legvégén a gyerekek. A családfő akkor is a neki kijáró helyen ült, amikor vendége jött: „Olyan kedves vendég nem volt, akit az apa a maga helyire erisztött volna” – emlékezett vissza egy idős parasztember.
A családfő igazi hatalmát és tekintélyét a vagyontárgyak jelentették. A szántóföld, a tanya, a jószágok, a termények, esetleg városi ingatlan vagy szőlő-gyümölcsös, amit a családfő gyakran már életében megosztott fiai között. Mások viszont az utolsó pillanatig ragaszkodtak vagyonukhoz, amivel nehéz helyzetbe hozták fiaikat: „Előfordult, hogy az ötven-hatvan éves fiaknak még mindég az apjuktul köllött ruhára valót kúdulni, vagy az öregöt möglopták.” Ha valaki elszegényedett, a tekintélyét is elveszítette. „Nincs vagyon, oda a hatalom” – tartotta a hódmezővásárhelyi szólásmondás.
Apáról fiúra szállt a gondolkodószék
A gyönyörűen faragott és díszített gondolkodószéket mindenesetre kizárólag a családfő használhatta, s ő is csak akkor, ha éppen gondolkodni vágyott. Magas, mívesen faragott háttámlájára a gazda rávésette a nevét és a készítés évszámát. A gondolkodószékek apáról fiúra szálltak, aki megörökölte, átfestette, és saját nevét írta rá. Fontos szerepét jelzi, hogy egyes vidékeken a családfő temetésekor a sírhoz is kivitték az elhunyt gondolkodószékét. A gondolkodószék fölé kis képet akasztottak, mellé kétoldalt pedig pipatartót (pipatóriumot), illetve egy falitékát, amelyben a férfiasság további kellékei kaptak helyet: a pálinkás butykos, a borotvatok és a borotválkozáshoz szükséges tükör, a dohányvágó és a tűzszerszám. Ha tudott olvasni a családfő, esetleg az imádságoskönyvet és a kalendáriumot is odakészítették.
