Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nem sok annyira ikonikus retró tárgy van, mint egy böhöm nagy méretű kétkazettás magnó: bizony, egykor ez volt a zenehallgatás egyik legkönnyebben hordozható lehetősége.
Gramofon, lemezjátszó, orsós mangó… nos, egyikről sem jut eszedbe, hogy szívesen hónod alá csapnád, vagy válladra vennéd, és már mennél is vele, hogy barátaiddal közösen hallgathass róla zenét. A Bluetooth-hangfalakig hosszú utat jártunk be, de van egy tárgy, amely lehetővé tudta tenni, hogy magaddal vidd a zenéd – ha volt rengeteg elemed, vagy a környéken egy konnektor.
A magnó mindent vitt
Táskarádió, ritmus dáridó – megvan az életérzés? Nos, ma már kicsit nehéz belehelyezkedni, az tény, hiszen legtöbbször csak a telefonba dugott fülhallgatóval élvezzük a zenét, ha pedig bulizunk, nem kell már megbeszélni, hogy kinél tartsuk az alkalmat annak érdekében, hogy megfelelő hangfalakból szólhasson a zene: a bluetoothos megoldások segítségével még egy kis retikülbe is belefér a nagy hangerő.
Ez ugyanakkor nem mindig volt így, és akkoriban egy magnó hatalmas kincsnek számított.
Lehetett volna rajta rádiót hallgatni, ha ez érdekelt volna bárkit is – kivéve azokat a speciális eseteket, amikor megpróbáltuk felvenni aktuális kedvenc dalunkat a kívánságműsorból –, be lehetett tenni két kazettát is, ami a DJ-zés egészen kezdetleges lehetőségét villantotta fel, lehetett vele kazettát másolni, és később, ha már CD-s volt a változat, akkor igazán menőként lehetett vele CD-t is hallgatni. Ha volt egy magnód, akkor volt mindened – ugye?
Vérbeli retró tárgy
Persze érthető, hogy nem maradt meg a zenehallgatás ennél a stádiumnál: a magnók esztétikája egy dolog, a súly azonban egy másik. Nekünk akkora jutott ki belőle, amit talán nem is tudott volna az ember úgy emblematikusan a vállára emelni:
még mindig megvan a matuzsálem, súlya tekintélyes, megjelenése pedig tiszteletet parancsoló.
Biztosan nem sétálgattam volna vele a tengerparton, ha eljutottam volna a tengerig a kíséretében – de a medence partjára azért le lehetett vinni, és az maga volt a menőség.
Arra is jó volt egy ilyen készülék, hogy a gondosan előkészített, értsd a megfelelő dal elejére tekert kazetták egymás utáni bepakolásával szinte folyamatosan zenét szolgáltathattál. Ha volt valaki, aki walkmanen gyorsan a megfelelő részhez tekerte a kazettákat, majd azokat váltogatva helyezted be két oldalra – a deck és b deck –, akkor szinte úgy érezhetted, ez maga a Nyugat: szólnak a dalok egymás után, nem kell várni, nincs zavaró szünet. Mondjuk, aki a zenét válogatja, annak pedig nyugta nincsen, de mit számít ez, ha így aztán annyira menő lehetsz, mint soha annak előtte?
Ezért is szerettük
Ha volt egy kétkazettás magnód, akkor megvolt a képességed arra is, hogy egyedi válogatásokat készíts. Kedvenc dalaidat egymás után játszhattad át egy üres kazettára – ez nagyjából a végtelenségig tartott, hiszen mindent a megfelelő dalhoz kellett állítani, majd utána átjátszani azt, ezt követően a következő dalt is előkészíteni, és így tovább. Így viszont barátod, barátnőd vagy szerelmed is személyre szóló válogatást kaphatott a kedvenc dalaidból, ami viszont szintén rettenetesen menő.
Talán csak ahhoz fogható módon, mint amilyennek a CD-k megjelenésével a CD-vel felszerelt magnók voltak.
Üröm az örömben, hogy ezeknek a készülékeknek általában meglehetősen sérülékeny volt a CD-lejátszója, így könnyen lehet, hogy egy idő után minden ötödik próbálkozásra indult el a zene,
vagy akkorra sem. De mégis, ott volt a lehetőség.
A böhöm nagy magnókra nosztalgikus érzésekkel gondol vissza az ember: noha különösebben szépnek nem mondaná őket, mégis, ezek a multifunkciós zeneközpontok annyira központi elemévé váltak egy tini életének a kilencvenes években, hogy nehéz másképp gondolni rájuk, mint szeretettel. Az idő persze eljárt fölöttük, ez tény, de fogadjunk, hogy te is emlékszel arra, hogyan nézett ki a magnód!
