Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A 16. századtól kezdve Európa-szerte nagy népszerűségnek örvendett az úgynevezett Dreckapotheke, amit magyarra leginkább „szennypatika” néven lehet lefordítani. Az elgondolás mögött, miszerint különféle, undort keltő szerves anyagoknak gyógyhatásuk lehet, egyrészt mágikus, másrészt nagyon is racionális megfontolások húzódtak.
Már az ókori Egyiptomban is különféle bizarr kezelésektől várták a sikert: például strucctojás héját használták a törött csontok összeforrasztására, a haj őszülését pedig főtt szürke egérrel igyekeztek megállítani. Aszklépiadész, az i. e. 1. században tevékenykedő orvos emberi ürüléket javasolt a betegeinek – bár valószínűleg nem ez tette népszerűvé, hanem az, hogy borral is kúrált bizonyos nyavalyákat.
Ganéjterápia és szennypatika
A népi gyógyászatban a gyógynövényeken és ráolvasásokon kívül szintén használták az emberi test végtermékeit, így alakult ki a ganéjterápia, amelytől azt várták, hogy a betegséget okozó démon undorában távozzon a beteg szervezetéből. Jobb esetben az ürülék szaga is elegendő volt ehhez: például az ökör ürülékét belső gyulladásokra, gutaütésre; a holló és a fehér kutya ürülékét pedig fogfájás ellen használták. A középkori orvosok torokfájásra, mandulagyulladásra és tüdőbántalmakra írták fel a szárított kutyatrágyát, az egerek ürülékét pedig bélférgesség ellen javasolták, míg a birkatrágyát sárgaság gyógyítására használták.
Hasonló a hasonlót gyógyítja
A „szennypatika” az úgynevezett similia similibus curentur, azaz a „hasonló a hasonlót gyógyítja” elven alapult. Olyan anyagokat használtak a gyógyászatban, amelyek hasonló tulajdonságokkal rendelkeznek, hasonlóak a kezelendő betegséghez, vagy legalább névbeli hasonlóság van közöttük. A különös az, hogy néha még működött is: leginkább a placebohatásnak köszönhetően.
Fáj a feje? Dörzsölje fecskefészekkel!
A 13. században egy Domonkos-rendi szerzetes és orvos, Montpellier Miklós úgy vélte, az igazán hatásos szerek a leginkább visszataszító állatokból (kígyók, varangyok, csigák, vakondok) nyerhetők ki, hiszen Isten csodálatos erényekkel ruházta fel ezeket a közönséges teremtményeket is. Európa középkori Materia Medicájában, azaz az orvoslásról és gyógyhatású szerekről írott könyvekben is számtalan olyan alapanyag található, amelyek ma már erősen undort keltenek. A kora középkori Lorsch-gyógyszerkönyv például elmozdult boka esetén gyökérhamut és tehénvért, fejfájás esetén fecskefészekkel való bedörzsölést javasolt.
Torokfájás ellen csiganyálka
A középkorban, ha megfájdult valaki torka, nekiállt csigaszirupot főzni: hajnalban kimentek a kertbe, összegyűjtötték a csigákat, majd amikor már félkilónyi összegyűlt, eltávolították a házukat, egy zsákba tették, és megcukrozták őket. A zsák alatt egy tálkában pedig felfogták a csigatrutyiból kicsöpögő szirupot, amit aztán előszeretettel fogyasztottak, ha torokfájás vagy köhögés kínozta őket. Külsőleg égési sérülésekre és sebekre is kenték az elegyet, és a középkori hölgyek is a csiganyálkához fordultak, hogy szépítsék bőrüket. Mivel a csiganyálka serkenti a kollagén- és elasztintermelést, a modern kozmetikai cégek sem vetik meg ezt a bizarrnak tűnő összetevőt a szépségápoló krémekben.
Bizarr alapanyagok
Johann Joachim Becher német tudós 1663-as Parnassus medicalis illustratus című művében az emberi test nem kevesebb mint 24 különböző részét (vagy váladékát) sorolja fel, amelyek alkalmasak a betegségek gyógyítására. Ennek tudatában nem meglepő hát, hogy a középkorban a halottakat is felhasználták gyógyszerek előállítására: úgy hitték, hogy a holttestben megmaradt az életerő egy része, amelyet át lehet ruházni egy élő emberre, ezáltal gyógyítva a betegséget. Főként kivégzett vagy háborúban, balesetben elhunyt emberek tetemeit használták fel, gondolván, hogy egy ereje teljében meghalt emberből lehet a legtöbb életerőt kinyerni. (A hóhérok ezt gyakran kihasználták, és bűnözők testrészeinek eladásával tettek szert pluszjövedelemre.) Különösen keresettnek számítottak a kezek és a fejek: ez utóbbiakból készült a Cranium humanum nevű szer, amit főleg olyan betegségekre használtak, amelyeket az akkori ismeretekkel nem lehetett megmagyarázni, és amelynek okait démoni hatásoknak tulajdonították, mint például a bénulás, a szélütés, az epilepszia vagy a rendkívül erős menstruációs vérzés. A későbbi időkben II. Károly angol király porított koponyából és alkoholból készített tonikot, amelyet King’s Drops néven ismertek. A fájó végtagok, a köszvény és az izomsorvadás ellen pedig emberi zsírt, azaz Axung hominist javasoltak, amihez egy usnea nevű növényt (többek között temetőkben növő mohafaj) kevertek. Bár nem valószínű, hogy a tetemek fogyasztása bárkinek is segített volna, az usnea legalábbis hozzájárult volna a páciens immunrendszerének erősítéséhez, ahogyan a modern gyógynövénykutatók is ezt ajánlják.
Gyógyítás vizelettel
Ennél egy fokkal talán mégis jobb az emberi széklettel és vizelettel történő gyógyítás. A vizeletet használták szemölcsök ellen, bronchitis, trachoma, diftéria és skorbut ellen, sőt Németországban meg voltak róla győződve, hogy az a feleség, aki a férje vizeletét issza, könnyebben fog teherbe esni. A csatatéren a vizelet volt a legfőbb fertőtlenítőszer: a katonák készségesen levizelték egymás sebeit, hogy fertőtlenítsék őket. (A vizeletük valószínűleg sterilebb is volt, mint bármelyik forrás a közelben.) A középkori orvosok friss vizeletet ajánlottak sebek, égési sérülések és rovarcsípések kezelésére. George Thomson, egy londoni orvos 1666-ban a vizelet használatát javasolta a pestis ellen, a csecsemők fenekére pedig hamuval kevert állott vizeletet kentek kiütés esetén. A korabeli patikusok desztillált vizeletet is készítettek eladásra, a középkori hölgyek pedig saját vizeletüket használták, hogy jobban ragyogjon arcbőrük. Különösen népszerű volt a témában Christian Franz Paulini 1696-ban megjelent könyve a „szennypatikáról”. Paulini a szegény lakosságnak kívánt segítséget nyújtani, és megírta, hogyan juthatnak olcsón gyógyszerekhez saját testük váladékait felhasználva. A kiadványt heves kritika érte a kortárs orvosok és gyógyszerészek részéről – no nem a felhasználásra érdemesnek tartott alapanyagok miatt, hanem mert Paulini betekintést adott az orvoslás tudományába.
A középkorban a vizeletnek még egy fontos gyógyászati felhasználása volt: az orvosok a páciens vizeletét használták diagnosztikai eszközként. Gondosan ellenőrizték a beteg vizeletének színét, majd megszagolták és megkóstolták a vizeletet, hogy diagnosztizálhassák a betegséget. A „szennypatikában” a hozzávalókat többnyire meghatározott receptek szerint keverték össze. A bor, a méz, a növényi olajok, a különféle gyógynövények és fűszerek vagy gyümölcsök hozzáadásával egyrészt a gyógyhatást kívánták javítani, másrészt ezek az összetevők valószínűleg a keverékek ízén is javítottak valamicskét. Szerencsére az orvostudomány fejlődésével ma már nem kell ezekkel a szerekkel kínozni magunkat, ha betegek vagyunk – bár figyelemre méltó, hogy a vizeletből izolált karbamidot ma is használják különféle bőrbetegségek elleni kenőcsökben; valamint egészen az 1980-as évekig árultak olyan kozmetikumokat, amelyek méhlepényből származó emberi zsírt tartalmaztak. Kínában és Indiában ma is úgy tartják – illetve bizonyos nyugati természetgyógyászok is vallják –, hogy saját vizeletünk megivása terápiás hatással bír.
