Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Miközben a kazettákat lassan felváltották a CD-lemezek, a walkmanek is vetélytársa leltek a discmanek képében. Akkor vagány és modern volt a mai szemmel már retró eszköz, mely jelentős előrelépést jelentett a kazettahallgatáshoz képest.
Retró kedvenceinket bemutató sorozatunk első részében a walkmanhez kapcsolódó emlékeket idéztük fel: lássuk most azt, mire emlékszünk a discmanekkel kapcsolatosan! Akárcsak a walkmant, úgy ezt az eszközt is a Sony dobta piacra, jóval régebben, mint amire emlékeink alapján tippelhetnénk. Már 1982-ben, két évvel a CD-k tömeggyártásának kezdete után elkészült a kompakt CD-lejátszó, ami tulajdonképp ugyanazt tudta, mint a walkman, csak épp a hanghordozó volt más.
Discmannel az irányítás teljesen a kezedbe került
Ez az apró kis különbség ugyanakkor nagyon sokat jelentett. A CD hangminősége eltért a kazettáétól – itt nem fordulhatott elő, hogy nyávogósan szól majd a zene, mert megnyúlt a szalag, ráadásul míg a kazettánál csak találomra belepörgetve próbálhattad meg átugrani a nem kedvelt számokat vagy megtalálni a nagy kedvencet, egy CD-nek hatalmas újdonságát jelentette az, hogy trackről trackre válthattál.
Azaz most már nemcsak a saját zenéd hallgatásának szabadságát adta meg egy hordozható eszköz, de az afölötti teljes kontrollt is.
Nem volt gond, ha pont a hetedik számot rühellted igazán az albumon, mert egyszer csak átugrottad, és volt utálatos dal, nincs utálatos dal. Ezzel párhuzamosan megszűnt az A oldal és a B oldal jelensége is, nem kellett a hanghordozót az album közepén kivenni, majd megfordítani és újra betenni az eszközbe.
Sokkal kényelmesebbé tette a discman ezzel a zenehallgatást, ráadásul a lemezeket nem is kellett a tokjukban magaddal vinned – a kazetták tárolása mindig saját, külön tokjukban történt, a CD-kre azonban születtek a genotherm irattartóhoz hasonló belsővel tervezett, hordozható tartók, melyek egy toknál alig nagyobb méretben nyelték el lemezek tucatjait. Discmannel tehát már azt hallgattál, amit akartál, egyedül élvezhetted a zenéd, amit tökéletesen kontrolláltál, és volt lehetőséged arra is, hogy lemezek tucatjait vidd magaddal.
Pénz kérdése is volt
A kilencvenes évek legnépszerűbb zenelejátszója a maga korában ugyanakkor egy kicsit pénzkérdés is volt: a lejátszó, illetve a CD-k maguk is drágábbak voltak, mint egy addigra már széles körben elterjedt, számos gyártó által sorozatgyártott walkman vagy egy kazetta, amit könnyen lehetett másolni is egy kétkazettás magnó birtokában.
CD-kből zenetárat építeni komoly anyagi befektetésnek bizonyult – ebbe belegondolni is borzasztó volt akkor, amikor aztán néhány éve felszámoltam az addigra már igencsak jelentős méretű gyűjteményemet.
Tartósabb is maradt egy kicsivel, mint elődje, a kazettás walkman: abból már nemigen találni ma az elektronikai üzletek kínálatában, de discmant még több márka is készít és forgalmaz, ráadásul 10-20 ezer forint közti árért meg is élhető ez a retró élmény.
Ez még retró volt, utódja már techvívmány lett
Ehhez hozzátartozott annak idején az, hogy ha nagyobbat döccent a busz vagy autó, amelyen utazva zenét hallgattunk, a zene elhallgatott: a kezdeti discmanek nem igazán tudtak megbirkózni a rázkódás körülményével, ami komoly problémát jelentett, ha valaki menet közben akart zenét hallgatni. A discmant leejteni pedig nagyon veszélyes vállalkozás volt. A CD-lemezek is könnyen sérültek, onnantól kezdve meg már ugrott a dal, gyakorlatilag lehetetlenné téve annak élvezetét. Érdekes, hogy akkoriban mindezek miatt még a kamaszok is sokkal jobban vigyáztak lemezeikre és discmaneikre, mint ma egy okostelefonra – ahány betört kijelzőjű készüléket látok felnőtt vagy serdülő kezében, nos – ők biztos nem bírták volna sokáig egy discmannel.
Ez az eszköz abban az értelemben tökéletes előszobája volt az mp3-lejátszóknak és iPodoknak, hogy
már valós technikai vívmányként, fejlesztésként, high-tech cuccként lépett életünkbe:
azóta már az újabbnál újabb zenehallgatási megoldások egyre nagyobb ugrásokat jelentenek a technológia fejlődésében is. Ezt akkor még nem sejtettük: örültünk, hogy laposabb, szebb és jobban hangzó eszközről hallgathatjuk kedvenceinket. Pár év, és jöttek a fizikai hanghordozó nélküli zenelejátszók, de erről akkor még mit sem tudtunk…
