Magyarországon egészen az 1950-es évek végéig jegesemberek látták el a háztartásokat jéggel. A jegesember kezdetben lovas kocsival járta az utcákat, és csákánnyal kanyarított a jégtömbből kisboltok, kocsmák és tehetősebb háziasszonyok részére, akik a tömböt gyorsan saját jégszekrényükbe helyezték az élelmiszer mellé.
Még köztünk élnek a hajdanvolt jegesemberek legutolsó képviselői, akik a forró nyári napokon „jegezéssel” keresték a kenyerüket. Sokan felmenőiktől örökölték a munkát, szerény megélhetést biztosított a család számára a kemény munkával járó pénz. Az elektromos árammal működtetett, ételek frissen tartására kitalált hűtőszekrények feltalálásáig egyáltalán nem volt ritka látvány a jégtömböket cipelő ember, még Budapest utcáin sem.
Kik voltak a jegesemberek?
Az 1870-es évektől kezdve szaporodtak el a kocsmák és a hentesüzletek hazánkban, és mivel az áru hideget igényelt, így az első jégvermek is az ő magántulajdonukban voltak. Később a szódavízgyártók, sörgyártók és más italgyártók is igényt tartottak a jégre egész évben. Írásos források szerint a nyári temetések is felhajtották a keresletet a jégre.
Jégvágók termelték ki a jeget a magántulajdonban lévő gyárak, üzletek számára. „A mészárosoknak, kocsmárosoknak megvoltak a maguk megszokott emberei, akik ezt a munkát végezték. A jeget éles szerszámokkal körülvágták, majd a kb. szobányi jégdarabokat csáklyákkal felhúzták egy közelebbi jégtáblára. Ott kisebb részekre hasították. Mindig belülről kifele haladtak. A jégvágók vasszögekkel kivert talpat kötöttek a cipőjük alá, hogy biztosan álljanak a lábukon. Hiszen a síkos terepen nagy erőt kellett kifejteniök a jég vágása, feldarabolása, szállítása, kocsiba emelése közben.” Magirius Gyuláné: A jégvágás emléke Visegrádon
A gyógyászatban is szerepet kapott a jég, gyulladásos betegségek enyhítésére használták. Különösen vakbélgyulladás jegelésére olyan településeken, ahol nem élt orvos, és a kórház is távol volt. A községi jégvermeket a kisbíró nyithatta ki, és adhatott jeget az orvos vagy a bába utasítására a beteg hozzátartozóinak.
Ahogy a háztartásokban megjelentek a jégszekrények, úgy szélesedett ki a „jegezés” szakmája, felbukkantak a jegesemberként ismert jégszállítók az utcákon. A jegesember hetente többször körbejárt a településen, a háziasszonyok már az utcán várták őket vödrökkel a kezükben.
Honnan szerezték a jeget?
A legegyszerűbb megoldás az volt, hogy egy folyó, tó medréből csákányozták ki a sekélyebb, könnyebben megfagyó jeget. De előfordult az is, hogy egy nagyréten ástak le, készítettek egy zsilipet, amiben felszínre szökött a víz, és úgy fagyott meg. A kitermelt jeget szalmával bélelt jégvermekbe hordták, innen szolgálták ki a lovas kocsis fuvarokat. Nagyüzemben a jégpakolás hatalmas munka volt, a téli időszakban dologtalan parasztok segítették a rakodást.
Budapesten és más nagyvárosokban a zöldségeseknek, henteseknek és kocsmáknak saját jégvermeik voltak, ahol tárolták a nyáron létszükségletű hűtőanyagot. A nagyobb településeken a közvágóhidak környékén (alatt) volt a központi jégverem, később melléküzemeként alakult ki a jéggyár, ami nemcsak az ipari, de a háztartási igényeket is igyekezett kiszolgálni. A 1910-es években már hazánkban is működtek műjéggyárak, aminek következtében a jégvermek lassan jelentőségüket vesztették.
A második világháború után a jéggyártást is államosították. Elektromos háztartási hűtőszekrény ugyan már az 1930-as évek közepe óta létezett, de Magyarországon ennek gyártása csak az 1950-es évek közepén indult el. Az első, ammóniával hűtő eszközök azonban drágák voltak, így a jeges még az 1960-as évek végéig kiabált az utcán.
