Nagy költőink is szívesen pihentek a tenger mellett: Adyt, Szabó Lőrincet és Pilinszky Jánost egyaránt megihlették tengerparti élményeik.
1904 szeptemberében Ady és Brüll Adél első ízben tölthettek el huzamosabb időt kettesben. A francia Riviérára látogattak, Léda így ír visszaemlékezéseiben erről az időszakról: „…szeptember elején én Nizzába mentem, és ő férjem kérésére, hogy ő elkisérjen, velem jött. (…) Nizzában laktunk, és minden nap átmentünk Monte Carloba játszani, és ha előbb nyertünk is valamit, később minden pénzünket eljátszottuk. (…) Sokat sétáltunk együtt, temetőkben voltunk sokat, és délben melegedtünk a napon a Promenade des Anglais-n.” Léda idilli visszaemlékezéseit némileg beárnyékolják Ady levelei, aki arról panaszkodik, hogy a „halott Riviérán” nagyon egyedül érzi magát. Egy hónap után a férj, Diósi Jenő is csatlakozott hozzájuk, ezután hármasban töltötték az időt november közepéig, ahonnan a házaspár Adyval együtt hazautazott Párizsba, majd Ady 1905 elején visszatért Budapestre.
Ady Endre: Egyedül a tengerrel
A két hónapos nizzai tartózkodás jelentőségére Ady csak később ébredt rá: „Nagyon szerencsétlen ember vagyok én. Nizza után éreztem csak, hogy mit adhatott volna Nizza, s most érzem csak rettentő valójában, hogy nem tudok, nem bírok maga nélkül élni…” - írta Brüll Adélnak 1905 februárjában Budapestről. Ez a későn észrevett lehetőség, valamint a mulandóság felett érzett fájdalom inspirálhatta az Egyedül a tengerrel című versét , amely 1906. február 11- én jelent meg a Budapesti Naplóban:
„Tengerpart, alkony, kis hotel-szoba.
Elment, nem látom többé már soha,
Elment, nem látom többé már soha.
Egy virágot a pamlagon hagyott,
Megölelem az ócska pamlagot,
Megölelem az ócska pamlagot.
Parfümje szálldos csókosan körül,
Lent zúg a tenger, a tenger örül,
Lent zúg a tenger, a tenger örül.”
A tengerpart, a hotelszoba, a pamlag, amelyen ölelkeztek, és amin a nő egy szál virágot felejtett, parfümjének illata, továbbá a vers folytatásában a nizzai világítótorony és a tenger zúgása szinte sanzonszerűen idézik fel az őszi riviérai tartózkodás már elmúlt, fájdalmasan szép pillanatait – és a magányt, amellyel a költő már ott-tartózkodása során is szembesült. Ugyanez a tartózkodás inspirálta a Bolyongás Azúr-országban című versét is, amelyben útjuk különböző állomásai és az elérhetetlen utáni vágyakozás egyaránt megjelenik:
„És mentünk a csillagos éjben
S megyünk, amig élünk.
Óh, csodálatos Azur-ország:
Óh, Élet, milyen nagy és szép
Minden tájad, melyet el nem érünk.”
Szabó Lőrinc: Ősz az Adrián
Szabó Lőrincet a harmincas években az őszi Adria ihlette meg:
„Félig vízben, félig a parton
fekszem az őszi ég alatt;
egyszerre ringat és melenget
a tenger és a déli nap:
szikrázó ujjai becéznek,
gyúrnak, gyötörnek édesen,
húnyt szemmel és borzongva tűröm,
hogy paráználkodnak velem”
– írja Ősz az Adrián című versében. 1934-ben a költő Abbáziában (ma: Opatija, Horvátország), a Hotel Reginában töltött néhány napot. Szeretőjének, Vékesné Korzáti Erzsébetnek írott levelében mellékelte a vers kéziratát. „Látod, ha most velem lehettél volna, igazán boldog lettem volna” – írja a költő, majd – némileg kiábrándítóan – hozzáteszi: „Nem vihetek neked semmit, ugye nem haragszol?” Ezután magyarázkodni kezd arról, hogy elfogyott a pénze, pedig sem bárokba, se moziba nem járt. A vers a köztes lét („félig a vízben, félig a parton”) állapotából mutatja be a pillanat gyönyörűségét, nem mentesen az erotikus asszociációktól: a tenger szinte női létezőként jelenik meg, aki anyaként ringat, „ujjai becéznek”, sőt: „paráználkodnak”. A költőnek is kedve támadhatott ilyesmire, mivel az említett levélben arra kéri Erzsébetet, tegye magát szabaddá a következő héten két napra is, és megígéri neki: „Októberben elmegyünk majd valahova víkendre.”
Pilinszky János: Egy szenvedély margójára
Pilinszky János több versében is megjelenik a tenger, többnyire magányt, elhagyatottságot, vagy éppen a soha vissza nem térő gyermekkorral kapcsolatosan. Az Egy szenvedély margójára című vers 1947-ben született, amikor a költő Olaszországba utazott. Népes magyar társaság gyűlt össze a Római Magyar Akadémián, köztük például Weöres Sándor, Károlyi Amy vagy Nemes Nagy Ágnes. A társaság tagjai sokat kirándultak, többek között a tengerpartra is. Pilinszkyben a tenger és a fehér kavicsok látványa felidézte a gyerekkori emlékeket, a tengerparton kavicsokat keresgélő kisgyerekről azonban nem az önfeledt, vidám, játékos gyermeki pillanatokra asszociál:
„A tengerpartot járó kisgyerek
mindíg talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.
Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szive a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedűl lett.
Nem szabadúl már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakitás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.”
A versbeli kisgyerek nem céltalanul keresgél, hanem azt az egy kavicsot találja meg, ami mindig is az övé volt, és amitől soha nem szabadulhat. Anélkül, hogy különösebben belemélyednénk Pilinszky gazdag és olykor enigmatikus költészetébe, a vers kapcsán érdemes elgondolkodni azon, mi lehet számunkra az a szenvedély (hivatás, család, valamilyen eszme vagy bármi más), amely „mindöröktől fogva” a miénk, amit bármikor megtalálhatnánk.
Az olaszországi élmények tengerparti képei Pilinszky több versében is megjelennek: A tengerpartra című 1948-ban írott négysorosában, az egy évvel később keletkezett Senkiföldjén és Aranykori ragyogás című verseiben is. 1971-ben pedig egy esszéjében idézi fel a pillanatot: „S a másik kép, gyermekkori emlék, amikor a folyóparton kavicsot kerestünk, s ezer és ezer közül kiválasztottunk egyet. Mit is kerestünk a gyermekkor mitologikus partjain? Nyilván nem egy kavicsot, hanem a mi kavicsunkat, valódi nevünket, azonosságunkat, identitásunkat – amit azóta is keresünk minden valódi érzelmünkben és gondolatunkban.”
