Weöres Sándor rajongott a macskákért, Kosztolányi Dezső múzsája Hattyú kutyája volt, Karinthy Frigyes pedig még mókust is tartott.
Tévedés, hogy múzsák csak megkapó nők és rejtélyes férfiak lehetnek! Hiszen egy kolbászért könyörgő szempár és egy pacsira nyújtott, pihe-puha mancs éppen olyan ihlető erővel bírhat, mint egy parfümillatú levél vagy egy csókra csücsörített száj. Nagy szerelmeikhez hasonlóan íróink és költőink szeretett házi kedvencei is nyomot hagytak az irodalomban.
Weöres Sándor, a macskás férfi
Weöres Sándor életének egyik legmeghatározóbb versében egy szívének kedves állatot, a macskát méltatta. Ez volt az a vers, amelyet tollából először közölt a Nyugat. A témaválasztás jól jellemezte a macskabolond költő állatszeretetét. Később is jelentek meg versei, amelyek kedvenc borzas háziállatához szóltak. Nem csak ő, felesége, Károlyi Amy is szerette a cicákat: közös, Macskaszerenád című kötetükben hóbortjukról szóló verseket olvashatunk.
A sokszor tücsökhöz és manóhoz hasonlított Weöres macskaszeretetéről barátja, Polcz Alaine is írt Macskaregény című könyvében. A kötetben található egy fénykép, amelyen a költő egy cirmost ölel a keblére, alatta pedig a következő szöveg olvasható: „Mindenkinek szeretettel ajánlom Papp Oszkárék macskáját. Weöres Sándor.” Egy 2005-ös Papp Oszkár-interjúból kiderül, Weöres és a macskák kölcsönösen rajongtak egymásért: „ha a társaságban több költő, író is volt, és ott volt Sanyi, a macska csak őt választotta” – mesélte Papp.
Sanyi meg imádta. A macska felmászott rá, keresztbe feküdt, és rögtön nagy barátkozás meg dorombolás kezdődött.
Természetesen Weöresék háza táján is fordultak meg macskák, ott volt például a Macsakaszerenád verseit ihlető Mióki és Cipőcske. A legszívszorítóbb történet azonban a költő házaspár utolsó kedvencéhez, a Fekete Macskához fűződik. „Ültünk kint a teraszon, és Sanyika időnként, úgy tízpercenként megszólalt: »Egy kis húst kéne adni neki«” – emlékezett vissza Polcz Alaine. – Amy felállt és hozta a friss, kockákra vágott nyers marhahúsdarabokat. Pedig éppen egy térdműtét után volt, örült, hogy sántítva is, de járhat. Ez volt a »Fekete Kandúr«.”
Eljött a nap, hogy el kellett altatni a Fekete Kandúrt. Kijött Weöresékhez az állatorvos, beadta az injekciót, de a macska nem aludt el, az életéért küzdött, át akart mászni a kerítésen, de mindig visszaesett. A költőt annyira megviselte a Fekete Kandúr halála, hogy másnap öngyilkosságot kísérelt meg.
Weöres a halálos ágyán is sokat foglalkozott a macskákkal. „Alaine, egy vörös macska van a nyaka körül a vállán, adja ide nekem” – kérte a barátját. Másnap pedig így fogadta: „Éhes macskák vannak kint a kertben a ház körül, vigye ki az ebédemet, adja oda nekik.”
Kosztolányi Dezső és Hattyú kutya
„Hattyú kutyám. / Ülj itt s vigyázz a házra, / te farkasok szelíd, fehér fia” – szólította meg Kosztolányi Dezső a család kutyáját Hattyú kutyám című versében. Az író az állatkerttől vásárolta meg a pár hetes magyar kuvaszt 1921-ben. Hattyú egyszeriben Kosztolányi társa és múzsája lett.
Parancsnak ritkán engedelmeskedett, mégis jó kutya volt. Ha enni kért, egymás után emelgette a lábait, de sosem nyúlt az ételhez, amihez nem szabadott. Megvoltak a maga rigolyái. Félt a tükörtől és minden tárgytól, amit elé tartottak, akár keféről, akár fogpiszkálóról volt szó. Néhány szobába nem volt hajlandó bemenni, ezek közé tartozott gazdája dolgozószobája is. Öreg korára szokásává vált, hogy megugassa Kosztolányit, ha cigarettára gyújtott.
Az író kisfia, Ádám, sokáig hitte, hogy Hattyú éppen úgy tagja a családnak, mint bármelyik vér szerinti rokona, ezért sokáig Kosztolányi Hattyúnak nevezte. Kosztolányi pedig szívesen hívta Kutyának újra és újra, rácsodálkozva, hogy „ő egy másfajta élőlény.”
„Ember – gondolhatta ő, amint rám tekintett, mert egész lényén az enyémhez hasonló, soha el nem apadó ámulat tükröződött, hogy egy másfajta élőlényt lát, egy embert. Körülbelül ez volt közöttünk a viszony. Két teremtmény egymás mellett, ezen a csillagon, két lélegző, elmúló társ. Van polgártárs és embertárs. Arra a nagyobb közösségre, arra a titkosabb kapcsolatra, mely két élőlényt egybefűz, nincs szó” – írta a Pesti Hírlap 1933. július 16-án megjelent cikkében.
A kutyus még az Édes Anna című regényében is kapott vendégszerepet. A könyvbéli Hattyú Vizyék szomszédságában élt, és az ő feltűnésével ér véget a történet. „Beszédükre fölneszelt Hattyú, az a kuvasz, amelyik e ház békéjére ügyel, lefutott a kert sarkáig, és ott mérgesen csaholni kezdett, úgyhogy szavuk egészen elveszett a kutyaugatásba.”
Hattyú halálát 13 évnyi közös kaland után áttétes hasi daganat okozta. Kosztolányi a Hattyú halála című írásában búcsúzott négylábú társától: „Hol vagy most, kilobbant idegcsomó? Mindegy, akárhol, én is oda tartok, ahol most te vagy. Ez az egy bizonyos. De ha egyszer a holdban vagy valahol másutt mégis találkoznék az eltűntekkel, s szeretteim között, akiket már őrjöngve megöleltem, és már összevissza csókoltam, téged is meglátnálak, a te ismert, feledhetetlen fejedet, annak úgy örülnék, hogy sírva fakadnék.”
Karinthy Frigyes állatsereglete
„Hiszen ön jól tudja különben hogy nálam ugatás és verdeső farkam / Ugyanaz ugyanaz mint mikor ön kedvesen azt mondja szeeervusz Tomikám / Na gyere ide buta kutyám na gyere na azért ne egyél meg / Ugyanaz ugyanaz verdeső farkam és ájult lihegésem / Ugyanaz a szeretet csak felfokozva százezermilliószor / Mert nekem nincs egyebem én csak lihegéssel és csaholással / És kilógó nyelvvel és összeugrálva és vinnyogva és körbepörögve / Mint a tébolyodott én csak úgy tudom azt kifejezni / Azt a minden földi gyönyörnél mámorítóbb örömet / A szeretetnek és szerelemnek minden más ösztönt elsöprő viharát” – írta a Karinthy ház kutyájáról Karinthy Frigyes.
Tomi című versében a „bohémhírű” kedvenc életét énekelte meg, aki utálta a fürdést, szívesen csavargott, egy Szuszi nevű szukába volt szerelmes, és egyszer órákig várt a lift mellett, hogy egy bizonyos hölgy felvigye őt a hatodik emeletre.
Kosztolányi Dezsőné visszaemlékezéséből megtudhatjuk, hogy Karinthyék Verpeléti úti otthona nem csak veszekedésekről és gyerekzsivajtól volt hangos.
Zűrös, nagyon zűrös ház volt a Karinthy-ház, és egyre zűrösebb. Volt ott mindenféle állat is, azután egy szép napon már nem volt.
– írta.
Karinthyék tartottak kutyát, levelibékát, teknősbékát (aki kiesett Karinthy kezéből az ötödik emeletről), házi nyulat, mi több, mókust is. A költő és felesége, Böhm Aranka sokat vitatkoztak azon, hogy vajon a mókus melyiküket szereti a legjobban. Egy nap aztán Karinthy a mókussal az ölében tért haza. „A kapunál várt engem, és amikor messziről meglátta, hogy jövök, elém jött a Verpeléti úton. Mégiscsak engem szeret jobban...” – mondta, és a kérdés eldőlt.
