J. K. Rowling, Louisa May Alcott és a Brontë nővérek. Mindannyiuk életét és munkásságát jól ismerjük, írói pályafutásuk során mégis úgy döntöttek, hogy férfi- vagy gendersemleges álnéven jelentetik meg könyveiket.
Akármelyik táján éljünk a világnak, ha felcsapunk egy irodalomtankönyvet, valószínűleg ugyanazzal a jelenséggel szembesülünk: a férfi írók túlsúlyával a tananyagban. Az elmúlt évszázadokban a nők karrierlehetőségei igencsak korlátozottak voltak, de butaság lenne azt hinni, hogy nem léteztek jó nőírók. Lássuk be, a férfiak által létrehozott irodalmi kánon a férfiíróknak kedvezett. Nem csoda, hogy a 18. és a 19. században (sőt még a 20. századtól sem volt idegen a jelenség) a nők előszeretettel publikáltak férfiálnéven: féltek az élőítéletektől, és azt remélték, így könnyebben el tudják adni a könyveiket.
A Brontë nővérek
Ma már mindenki ismeri Charlotte, Emily és Anne Brontë, a Jane Eyre, az Üvöltő szelek és az Agnes Grey íróinak nevét. De ez nem volt mindig így. A nővérek – sok más kortársukhoz hasonlóan – úgy döntöttek, hogy regényeiket férfiálnéven jelentetik meg. A 19. századi olvasóközönség elhitte, hogy Currer, Ellis és Acton Bell történeteit valóban férfiak írták. Senki sem gyanakodott arra, hogy Heathcliff és Catherine pusztító szerelme vagy a máig megosztó, sokszor kegyetlen Mr. Rochester karaktere egy ártatlan, fiatal lány fejéből pattanhatott ki. Charlotte maga vallott arról, hogy nővéreivel azért döntöttek a férfiálnevek mellett, mert tudták, az olvasók hajlamosak előítélettel fogadni a női szerzők írásait.
Louisa May Alcott
Bár Louisa May Alcott legismertebb művét, a Kisasszonyokat saját nevén publikálta, az amerikai írónővel is megesett, hogy olyan álnéven adott ki könyvet, amelyről nem derült ki egyértelműen a neme. Alcott ugyanis nem csak lánytestvérek életéről szóló, szívmelengető történeteket írt. A Long Fatal Love Chase (Hosszú, végzetes szerelmi hajsza) című gótikus thrillerje A. M. Bernard név alatt került a könyvesboltok polcaira, a 19. század végén ugyanis nem tartották kifejezetten nőiesnek a műfajt. Szintén ezen az álnéven jelentette meg a társadalmi témával foglalkozó, a Behind a Mask, or a Woman’s Power (Az álarc mögött, avagy a nő ereje) című könyvét. A. M. Bernard kilétére viszonylag későn, az 1940-es években derült fény, hála egy könyvkereskedő, Madeleine B. Stern és egy könyvtáros, Leona Rostenberg leleményességének.
J. K. Rowling
Ha az utcán sétálva belebotlanánk J. K. Rowlingba, két dolog történne. Először is biztosan felismernénk. Másodszor megérdeklődnénk tőle, hogy hogyan is gondolta ezt az elátkozott gyermek dolgot. Kevesen vannak, akik még sosem tartották a kezükben a Harry Potter-sorozat valamely részét, vagy akik ne ismernék az írónő hihetetlen sikertörténetét. Persze ő sem volt mindig az a J. K. Rowling, aki ma.
Mielőtt megjelentek volna a könyvek, amelyek az egész világon híressé tették, kiadója, Barry Cunningham azt javasolta, a borítón olyan nevet tüntessenek fel, amely nem riasztja el a történet által megcélzott olvasóközönséget, a fiatal fiúkat. Így történt, hogy ideig-óráig nem sejthettük, hogy milyen nemű írót takar a J. K. rövidítés. Amikor aztán 2013-ban Rowling önszántából választotta a Robert Galbraith álnevet a Cormoran Strike krimisorozata publikálásához, döntését kemény kritikával illették az olvasók. Az írónő végül megvédte magát: egyszerűen arra vágyott, hogy elvárások nélkül, tiszta lappal tűnhessen fel egy műfajban, és őszinte, elfogulatlan kritikát kapjon a regényéről.
