Felismered Kosztolányi verssorait, vagy meg tudunk téveszteni?

„Ó, félkemény sajtok ikona, Anikó! / Opálos lényeged majszoltam, amikó / Csillagok úsztak az ég szövedékén.”

„Öreg barátom, te nyikorgó hinta, / Játsszunk pacsirtásat, röpíts a magasba! / Ágról ágra, fürgén mint a labda / Pattanjak fákról óriás szivárványra! / Sárgáról, zsupsz! szökkenjek a zöldre / Bűvös kékben ússzak, huppanjak felhőre! / Hinta, palinta, te rozoga, ócska vas / Nekem így is szép játék, bűvös szócska vagy / Színekkel álmodni csudajó móka / Álmomban repkedni a legszebb búvócska.”

„Kihívón-hetykén kacsint fakó tükörképem / Gyöngyözőt kacagva elmúlt gyerekségen (...)”

„Én nagyon sokakat szerettem, / én vágytam arra, vágytam erre, / de aki úgy szeretett engem, / anyám az életet szerette.”

„Pajkos éjszakába kurjantó kiáltások, / A város mélyére csökött szárnyakkal szállok.”

„Órák teltek el úgy, hogy Esti a fényes asztallapon heverő négyszögletes papírra, a szálkás betűkkel kanyarított címzésre, a cakkos szélű bélyegre meredt. A reggeli újság oldalai mögül figyeltem a vívódását: nikotinsárga mutatóujja néha megindult a boríték felé olyan lassan, olyan óvatosan mintha az áldozatát becserkésző vad volna, de végül mindig visszarántotta a kezét. Az arca megfeszült, elővette ezüst cigarettatárcáját és ismét rágyújtott, majd rám vetette a tekintetét, amelyben felragyogott a rá jellemző gyerekes huncutság. Felállt, az ajtó felé intett, és ahogy kiléptem a körútra a nyomában, a levelet a zsebébe gyűrte. Tudta, hogy mi áll benne, de úgy döntött, pár óráig még az az Esti marad, aki mit sem tud a tartalmáról.”

„Nagy rejtély a csók. Ő még nem ismerte. Csak a szerelmet ismerte. Csak az ábrándot ismerte. Lelkében szűz maradt, mint a legtöbb tizennyolc éves fiú. Ez volt az első csókja. Az első igazi csókot ettől a leánytól kapta.”

„Anna, hány gramm anagramma volna már túl sok? / Romos, komor ormok kormos torkán a túlsók / Hívnak, hívnak egyre, menjek! Kettőre megyek.”

„Most ifjúság maszkjába fölmagaslom, / kegyúri gőggel, diadaluton, / aztán megölve, akiket szerettem, / a végtelent véres hajjal futom.”

„Álmodtam ezt. Én egy sötét sarokban / láztól pihegve, csendesen, / szemem lehúnyva haldokoltam.”

„A doktor bácsi. / Áldott aranyember. / Világító, nyugodt szemei kékek. / Komoly szigorral lép be a szobába, / szemébe nézek és csöppet se félek.”

„Azt hittem, hogy csak én estem így a világra, / élet halál közé, / és senki más nem érzi azt, mit én érzek.”