Rákosi az iskolapadban, avagy Babits Mihály híres tanítványai

Babits képes volt hatni az emberekre. Nem vaskos könyvekkel verte a tudást tanítványaiba, hanem bölcs pedagógiájával – talán nem véletlen, hogy sok olyan tanítványa volt, akiknek később is hallottunk a nevéről. 

Szabó Lőrinc, tanítvány és barát

Szabó Lőrinc gimnazistaként küldte el első verseit a Nyugat akkori főszerkesztőjének, Babits Mihálynak, de nem kapott tőle választ. Talán a költő hallgatása is közrejátszott abban, hogy Budapestre kerülve a gépészmérnöki pályát választotta, de hamar rájött, hogy mi az, ami igazán érdekli, és néhány hét múlva átiratkozott a Budapesti Egyetem bölcsészkarára. 

Az egyetemen Babits lett Szabó Lőrinc magyarirodalom-tanára. A fiú elhatározta, hogy még egyszer szerencsét próbál nála, és hóna alatt a verseivel megjelent a lakásán. Babits jónak találta a verseket, de ahhoz még nem elég jónak, hogy közölje őket a Nyugatban. Ezzel együtt meglátta a lehetőséget a fiúban, ezért úgy döntött, hogy kikupálja, és meghívta Reviczky utcai otthonába. A látogatást újabb találkozók követték, amelyeken a költészetről beszélgettek. Azonnal megtalálták a közös hangot, és Babits hamarosan felajánlott pártfogoltjának egy tanársegédi állást az egyetemen. 

A Nyugat főszerkesztője magával vitte a fiatal Szabó Lőrincet a Centrál kávéházba, ahol a kortárs alkotók cseréltek eszmét akkoriban, angol költők verseit fordíttatta vele, hogy bevezesse a különféle versformák rejtelmeibe, később a lakását is megosztotta vele. A kisszobáért cserébe Szabó beszállt a rezsibe, és titkári munkát vállalt Babits mellett. 1920 júniusában a Nyugat publikálni kezdte a verseit. A fiatal fiú mestere mellett nyugatos költővé érett, pedig elmondása szerint észrevétlenül ragadt rá mindaz, ami hozzásegítette ehhez.

Tulajdonképpen nem tanított

– mondta Babitsról – az én tapasztalataim szerint csak általánosságban és egészében bírálta a hozzá érkező kéziratokat, és senkit sem segített olyan értelemben, hogy javított volna egy versen, vagy megmutatta volna a helyes megoldást. A műhelyben inkább csak elvekről esett szó, mindig és mindenütt érvényes elvekről; a gyakorlatba nem avatkozott bele.”

A mester és a tanítvány meghitt kapcsolata azonban nem tartott örökké. Hamarosan elváltak útjaik. „Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt. / Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt. (...) S később? Hogy az ellenség én vagyok? / S én? Azt, akit soha el nem hagyok. / Te, tíz év múlva? – Tán mégis fiad?” – írta Szabó Lőrinc Babits című versében néhány évvel a férfi halála előtt. 

Török Sophie, a költőtárs

Babits és Szabó Lőrinc kenyértörésének egyik okává végül a mester egyik pártfogoltja vált. A huszonnégy éves Tanner Ilona – akárcsak Szabó Lőrinc – kezében kiadásra szánt műveivel jelent meg a Reviczky utcában. Verseit már közölte a Hét és az Új Idők, ezúttal pedig a Nyugat hasábjait vágyott meghódítani. 

Babitsnak nem volt ideje foglalkozni a nővel, ezért a szomszéd szobában élő titkárát kérte meg, hogy törődjön Ilonával. Szabó Lőrinc komolyan vette a feladatot, hamarosan egy párként, majd jegyesekként jelentek meg a barátaik előtt. Szerelmük semmit sem változtatott a fiatal költő mesteréhez fűződő viszonyán. A randevúkra sokszor Babits is a párral tartott, moziba és kávéházakba jártak együtt. 

Egy nap aztán Szabó Lőrinc felhívta menyasszonyát, és közölte vele, hogy kezét átengedte barátjának és mesterének. Ilona – ki tudja miért – belement a vőlegénycserébe, és két hét múlva Babits oldalán állt az oltár elé. Ezután egyre jobban elhidegültek Szabó Lőrinctől.

A költő viszont szárnyai alá vette feleségét. Bevezette az írói körökbe, egyengette karrierjét és megajándékozta a Török Sophie írói névvel (Kazinczy Ferenc felesége után). Ilona mégis egész életében férje árnyékában élt. A férfi halála után még megírta a neki dedikált verseskötetét, aztán elérte az írói válság. 

Rákosi Mátyás, a stréber

A friss diplomás Babits az egyetemi évek után gimnáziumi tanárként vállalt munkát az ország különböző pontjain. Megfordult Szegeden is, ahol latinóráira a süldő Rákosi Mátyás is járt. 

Az osztály legkisebb diákja, Rákosi az első padban ült, és figyelt. Szinte minden tantárgyban jeleskedett, az énekkel, a rajzzal és a testneveléssel viszont sehogyan sem tudott megbarátkozni, ezért csak a második legjobb tanuló volt. 

A latin nem volt kötelező tárgy, de ő lelkesen járt rá. Később, 1940-es szabadulása után a már súlyos beteg Babits azt írta róla beszélgetőfüzetébe: 

Tudod, hogy Rákosi Mátyás tanítványom volt Szegeden? Legjobb tanuló. Stréber. 

Rákosi jó szívvel emlékezett vissza egykori tanárára: „Babitstól tanultam a költészet és irodalom szeretetét, ő hívta fel a figyelmemet a világirodalom nagyjaira, s arra, hogy kis ország fiának nyelveket kell tudnia, ha alaposan meg akarja ismerni a világot.” Mégis sajnálta, hogy a költő „botladozó” és „megalkuvó” volt.