Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Weöres Sándor és Károlyi Amy házassága a magyar irodalom egyik legkülönösebb és legmeghatóbb kapcsolata volt. Szerelmüket a szellemi szépség iránti közös elfogultságuk alapozta meg, és kölcsönösen a magasba emelték a másikat.
Mary Shelley óta talán semelyik irodalmi figura nem tervezett randevút egy temetőbe. Kivéve persze Weöres Sándort és Károlyi Amyt, akik már az első pillanatban tudták, hogy őket Isten is egymásnak teremtette.
„Nélküled üres minden képkeret”
A koboldhoz, manóhoz és tücsökhöz sokat hasonlított, nagy műveltségű, különc fiú, Weöres Sándor tizenöt évesen kezdte publikálni az írásait, tizenkilenc évesen már a Nyugatban jelentek meg versei. Tagadhatatlan volt, hogy erre a pályára született. Károlyi Amy jóval később indult el a pályán, harmincegy éves volt, amikor Babits közölte első verseit a Nyugatban.
Annak ellenére, hogy a két költő korábban is megismerkedhetett volna, csak 1946-ban találtak egymásra. Weöres harminchárom éves volt, amikor megismerte a nála néhány évvel idősebb Amyt. Ráadásul egyszer már összefutottak azelőtt Babits előszobájában.
Ekkoriban azonban Weöresnek még egy másik nő járt a fejében: Polcz Alaine, akit a Széchényi-könyvtárban látott meg. Azonnal beleszeretett. Gyorsan lekörmölte a Galagonya című verset, és szerelmi vallomásként tette az írónő elé. Bár az érzései nem találtak visszhangra, szoros barátság szövődött köztük.
Randevú a temetőben
Illés Árpád a Magyar Csillagban fedezte fel Károlyi Amyt, és a versei annyira megtetszettek neki, hogy levélben még több költeményt kért tőle. Éppen Weöresék csöngei otthonában vendégeskedett, amikor megérkezett hozzá a válasz. Megmutatta barátjának is, aki azonnal tollat ragadt, és levelet írt a sorok szerzőjének:
„Kedves Nyári sors! Engedje meg, hogy a megszólítás nehézségét egyik szép verscímével kerüljem ki. Árpi barátom olyan szíves volt, és a Maga verseit megmutatta nekem. Nagyon tetszenek, mert nemcsak szépek, hanem talajra épülők. Igen tetszik, ahogyan a bútorokból felidézi az erdőt és annak kényes, boldog madarait, és ahogy megmutatja a tárgyak honvágyát. Ma csak néhány költőnő tud ennyire a lét mélységeihez, az igazi valósághoz férkőzni, a férfi költők elkárhoznak az artisztikumok útvesztőiben, vagy még rosszabb esetben a napi politika büdösségében. Vigyázzon a tehetségére, el ne nyeljék a napi gondok, a polgáriasság, a polgárias könnyedség, a cukorból készült álerkölcstelenség. Legyen masszív, mint egy aranyból készült papnő.”
A levelet Amy egy légiriadó alkalmával, a pincébe kényszerülve olvasta el. Nem sokkal később, 1946-ban megbeszélték az első randevújukat. Egy temetőben sétáltak, de belefeledkeztek a beszélgetésbe, és amikor beesteledett, rájuk zárták a temető kapuját. Egyikük sem bánta igazán, reggelre már mindketten tudták, hogy többé semmi sem választhatja el őket egymástól.
„Csak azt tudom, hogy társra sose várt / az én szívem s lettél egyszerre társa”
A szerelmesek úgy érezték, nincs miért várniuk az esküvővel, hamarosan összeházasodtak. Weöres barátai nem néztek jó szemmel a frigye. „Amikor férjhez mentem Sanyihoz, az valahogy az irodalmi életnek nem tetszett. Ariel meg Puck ne házasodjon meg, ugyan ki az, aki őt elkanyarta, ilyen hangulat volt” – emlékezett vissza Amy.
Sokan úgy gondolták, a feleség zsarnokoskodik a költő felett, pedig ő volt az, aki életüket a realitás talaján tartotta. Miközben Weöres a költészetének élt, Károlyi Amy volt az, aki a profán hétköznapok lefolyását vezényelte, gondoskodott mindennapi szükségleteikről, beosztotta a pénzüket, és anyafiguraként tartotta kordában férje kicsapongásait. Kapcsolatuk viszont szellemi magasságokba repítette mindkettejüket. „Ahelyett, hogy megrekedtem volna a saját vackomon, olyan irdatlan távolságokat jártam és száguldottam be, ahová tán messzelátóval és hétmérföldes csizmával sem láthat, illetve juthat el az ember soha” – mondta egyszer Amy. Pályájuk felfelé ívelt, Weöres egyre sikeresebb költő lett, feleségének pedig megjelent az első kötete.
Az alkohol árnyékában
Életük legnehezebb harca a Weöres alkoholizmusa elleni harc volt. Felesége mindent megtett, hogy megóvja öt, és ha kellett, drasztikus eszközökhöz nyúlt. Volt, hogy az alkoholt zárta el, és volt, hogy férjét, de Weöres mindig kifogott rajta. Egy alkalommal a házuk előtt dolgozó munkásokkal vásároltatott italt, amit aztán madzagra csomózva húzott fel az ablakon keresztül.
Egy olaszországi utuk alkalmával Weöres megfenyegette a feleségét, hogy ha nem mehet el inni egyet, akkor elhagyja. Amyt nem olyan fából faragták, aki enged a zsarolásnak, a csomagokkal maradt, és a férfi után kiabálta, hogy akkor ne is jöjjön vissza. Weöres végül lemondott az italról. Barátjuk, Lator László később azt mondta, hogy „ha nem jön Amy, Weöres Sándor az árokparton halt volna meg harmincvalahány éves korában”.
Holtodiglan
1948 után nehéz időszak köszöntött be az életükben, tíz évig műfordításokból és gyerekversekből éltek, minden más az íróasztal fiókjában végezte. A csendet csak a négy fal között törhették meg. Weöres teleírt egy kockás füzetet pajzánul erotikus versekkel, aminek a Priapos címet adta. Csak nem sokkal Károlyi Amy halála előtt jelent meg fakszimile kiadása.
Károlyi Amy élete végéig gondoskodott gyereklelkű férjéről. Halálos ágya mellől sem mozdult el. „Mi fáj, Sándor?” – kérdezte. „Felmegyek a magasságos egekbe, az fáj” – ezek voltak Weöres Sándor utolsó szavai.
