Miért mutogatjuk a könyvespolcunkat a videókonferenciákon?

A járványhelyzet alatt sokan bonyolítottuk – és talán még mindig bonyolítjuk – mindennapi életünk apró-cseprő ügyeit a négy falon belül, legyen szó családi és baráti beszélgetésekről, terápiáról vagy munkahelyi megbeszélésről. A virtuális térben zajló konferenciákkal és interjúkkal kapcsolatban jó néhány kérdés felmerült, amivel az eddigi életünkben nem találkoztunk. Mit vegyünk fel, ha online Skype-on vagy Zoomon beszélünk az ügyféllel vagy a munkatársakkal? Otthon is kosztümben kell ülni a gép előtt? Hogyan vessünk véget a beszélgetésnek, hogy ne érezzük magunkat kínosan? És vajon milyen háttér előtt nyilvánuljunk meg? Nem egyszerű rátalálni arra a megoldásra, ami elég professzionális ahhoz, hogy megidézze az irodai környezetet, mégis tükrözi a személyiségünket. Végül a legtöbben a könyvespolcunk előtt rendeztük be rögtönzött home office-unkat. 

A könyv nem csupán könyv

Színes, egyedi és tulajdonosa műveltségéről árulkodik egy könyvespolc a videóhívások hátterében. A New York Times szerint azért vált rövid idő alatt népszerű megoldássá, személyiségünk és olvasottságunk tökéletes reprezentációjává, mert hitelességről árulkodik, miközben bepillantást enged a személyes szféránkba, az ízlésünknek és érdeklődési körünknek szentelt kis szférába. 

A karantén ideje alatt ráadásul nemcsak kollégáink és barátaink könyvespolcát csodálhattuk meg, hanem olyan hírességekét is, mint Meryl Streep, Anna Wintour, Jane Goodall vagy éppen Károly herceg.

A könyvek a jólét, a tanulás és az erőfeszítések kézzelfogható megnyilvánulásai, ráadásul sokat sejtetnek tulajdonosukról. Biztosan sokan szeretünk megtorpanni mások könyvespolca előtt, ha egy ismerősünkhöz érkezünk, végigfuttatjuk a tekintetünket a címeken, hiszen így tájékozódhatunk vendéglátónk irodalmi ízléséről, találhatunk közös pontokat olvasmányainkban, és így könnyen találhatunk beszédtémát is, ahogyan mi sem rejtegetjük vendégeink elől olvasmányainkat, hiszen segítségükkel műveltnek és tájékozottnak tűnhetünk a szemükben. A könyvespolcok és a minikönyvtárak azonban már jóval a vírushelyzet előtt népszerű, presztízsértékkel bíró kellékeivé váltak a háztartásoknak.

Már a telepesek is jól tudták

Jó példa erre a Minnesotában található Duluth nevű város története. Egy anekdota szerint a telepesek egy férfira bízták, hogy találjon nevet a városnak. Úgy döntött, hogy végigjár minden házat, ahol könyvekre bukkanhat. Végül azt a könyvet, ami a névadást inspirálta, egy düledező kunyhóban találta meg. Lakói olyan szegényesen éltek, hogy a tetőn át becsorgó esővizet edényekkel fogták fel, de még ebben a környezetben is fontosnak tartották, hogy a birtokukban legyen egy könyv, amit napról napra a kezükbe vehetnek. 

Amikor a minnesotai misszionáriusok jelentést tettek munkájukról, megpróbáltatásaikról és sikereikről, a levelükhöz mindig csatoltak egy listát, ami a legfontosabb szükségleteiket tartalmazta. Ezen általában gyógyszerek, ételek, a ruházkodáshoz elengedhetetlen anyagok és könyvek szerepeltek. A történészek szerint ezek a listák sokkal többet árultak el életvitelükről, mint a dagályos, magasztos hangnemben megfogalmazott levél, amelyben a tényleges körülményeikről számoltak be.  

A bevándorlók közül sokan éheztek könyvre. Szinte bármit megadtak azért, hogy egy vaskos kötet a birtokukba kerüljön. Volt, hogy éveket kellett várniuk egy-egy példányra, de még olyankor is előre fizettek értük, amikor semmi sem garantálta, hogy megérik az érkezésüket. A könyv, ahogyan ma, úgy akkor sem csupán egy tárgy volt. Talán hullámosra olvasták az oldalait, talán érintetlenül porosodott a polcon, mégis üdvös tulajdonságokkal ruházta fel birtokosát. Nem véletlen, ha te is a könyvespolcod előtt kapcsolod be a webkamerát.