Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Első osztályon utazni, legyen szó akármilyen járműről, a legtöbb esetben egyet jelent a kényelemmel, az udvarias kiszolgálással. Kezdetben azonban nem vált még élesen ketté az első és a második osztály szolgáltatásai közt feszülő különbség – a postakocsikon például mindenképpen szenvedés volt utazni.
Manapság, ha hosszabb távot szárazföldön szeretnénk utazni, leggyakrabban autót használunk. Ám eme „luxustermék” megjelenése előtt boldog-boldogtalan lóháton vagy kocsin utazott. A hosszabb, napokig vagy akár hetekig tartó utakat postakocsin tették meg azok, akik ezt meg tudták fizetni (aki nem tudta, az egyszerűen nem utazott). A lovak húzta kocsik vitték a poggyászt és rázták ki a lelket az emberekből. Aszfaltozott út híján igencsak göröngyös ösvényeken zötykölődtek az utasok, ami épp vagy járható volt a csapadék miatt, vagy nem. A melegtől, hidegtől, a lovak által felvert portól alig óvta őket valami, és gyakran kellett megállni lovat ápolni, leváltani őket, a kocsit javítani, éjszakára pedig szállásról gondoskodtak embereknek, állatoknak egyaránt. A tempó ennek megfelelően igencsak lassú volt: Budáról Bécsbe postakocsizni még 1824-ben is harminc órányi megerőltetést jelentett.
Nem csoda, hogy viszonylag hamar felmerült az igény a postakocsik kényelmesebbé, biztonságosabbá tételére. 1640-ben a britek kezdték el a gazdagabb vendégek számára fenntartani a kényelmesebb utazás lehetőségét. Az első osztály azt jelentette, hogy a nyolc kivételezett a kocsi belsejében foglalhatott helyet, míg a második osztályon utazók az ablak mellett, a kocsi hátsó részéhez rögzített kosárban, esetleg a tetőn zötykölődték végig az utat.
1680-tól az első osztályhoz már üvegablakkal felszerelt kocsi tartozott, így az időjárástól és a portól is védett (a haramiáktól nem, de ezt a kockázatot minden utazó maga viselte, bár a gazdagok külön fegyveres őröket is felfogadtak). 1827-re a postakocsit igénybe vevő utazók már bőrrel és damaszttal borított kocsikban foglalhattak helyet, amelyek kerekeit is igyekezték olyan felfüggesztéssel ellátni, ami csökkentette a rázkódás mértékét. Az utazás így sem volt feltétlenül kényelmes: Mark Twain Roughing It című művében érzékletesen fejtette ki, milyen rossz körülmények várták az állomásokon szállás és étkezés tekintetében, ráadásul a fűtetlen kocsikban télen mindenki a tüdőgyulladást kockáztatta. Ezzel együtt a postakocsit kerekeken gördülő bölcsőhöz hasonlította, ami már megfelelő rugózást és szépen kialakított belső teret feltételez.
Amikor még volt harmadosztály a vonatokon
Átlagemberként az első osztályról a vonatos utazás ugrik be legelőször, hiszen oda a mai napig lehet külön jegyet váltani. Cserébe picit több hely és egy fokkal nagyobb tisztaság várja az utasokat. Ám a vasút hőskorában még ez a fajta utazás is meglehetősen rázós, sőt veszélyes volt. Az emberek nem fülkékben ültek, egy-egy vagon a buszok belső teréhez hasonlóan elhelyezett, kényelmetlen padokkal várta őket. Európán belül ez járt az égvilágon mindenkinek, aki felszállt a vonatra. 1840-től azonban már megjelentek a másod- és harmadosztályú jegyek, illetve az azokhoz tartozó megkülönböztetések is. A legrosszabb helyzetbe persze a harmadosztályú, „kivándorlóknak” csúfolt jegyek birtokosai kerültek, nagyon kényelmetlen, zsúfolt kocsik várták őket, míg az első és másodosztály jobb körülményeket biztosított gazdagon kárpitozott ülésekkel, több hellyel a végtagok és a csomagok számára, és persze hosszabb utakhoz speciális hálófülkékkel. A President, Pioneer vagy Delmonico fantázianevű kis szalonok ízléses belső elrendezéssel, vörös szőnyegekkel, ezüsttel díszített lámpákkal, valamint jobb rugózású vagonokkal várták a tehetőseket.
Az 1950-es években aztán az európai vasútvonalakon megszüntették a háborúk előtti világ első osztályát, a régi második vált elsővé, a harmadosztályt pedig felminősítették másodosztályúvá. Aki a régi fényre és pompára vágyik, az a hagyományos vonatok helyett jegyet válthat a luxusvonatokra, amelyek mindegyike szinte egyedi műalkotás. A Venice-Simplon Orient Express például, amelyet Agatha Christie is megörökített regényében, Budapesten is megáll.
Mi köze a Titanic tragédiájának az osztályokhoz?
A hajókon az 1800-as évek elején iszonyatos körülmények között vitték az Újvilágba a vékony pénztárcájú kivándorlókat: gyakoriak voltak a patkányok, a zsúfoltság és a levegőtlen helyiségek miatt könnyen terjedtek a betegségek. Aki nem vitt magával saját ételt vagy ágyneműt, az bizony úgy járt. Az első osztály utasainak utazása ennél sokkal kényelmesebben alakult: a matraccal és mosdókagylókkal felszerelt szobák mellé saját szalon járt, ahonnan átfáradhattak vacsorázni a kapitánnyal. Az 1900-as évek nagy óceánjáró hajóinál az első osztályon helyet foglaló utasoknak Princess Grill, Queen’s Grill vagy Britannia fantázianevű saját kis lakosztályok álltak rendelkezésükre külön társalgóval, dohányzóval és étteremmel.
A Titanic című film jeleneteire gondolva magunk elé képzelhetjük a gazdagok szigorúan elkülönített luxusvilágát a másodosztály kevésbé pompás, ám még elviselhető miliőjével, illetve a harmadosztály alsó szintekre zsúfolt, emeletes ágyas világával. Utóbbiaknak a Titanicon be kellett érniük hideg hússal és káposztával, meg rizslevessel, míg a másodosztályon már sült csirkét adtak rizzsel, desszertnek szilvapudinggal. Az első osztályon kapható menü részét képezte a Maryland csirke, a sült marhahús, a többféle köret és puding, számtalan desszert és minőségi sajt is. Az étkezésben azonban nem merült ki minden: a nevezetes hajó tragédiájakor a menekülésnél elsőbbséget élveztek a gazdagok, míg a harmadosztályú utasoknak már az is kihívást jelentett, hogy a hajó aljából egyáltalán eljussanak a mentőcsónakok közelébe. Talán mondanunk sem kell, hogy közülük haltak meg a legtöbben, összesen 533-an. Az első osztályon utazó nők 94 százaléka megmenekült, míg a fedélközben utazók körében ugyanez az arány csak 46 százalékos volt.
Ha aludni akarsz, fizess! Első osztály a repülőkön
Az első repülőgépek hosszúak és keskenyek voltak, az utasok üléseit tulajdonképpen eleve opcionális kiegészítőnek szánták az elsődleges feladat, a levelek és csomagok szállítása mellett. Nem mindegyikhez volt biztonsági öv, a pilóta mögött nem feszült válaszfal, illemhelyet pedig keresve sem talált senki. Emiatt eleinte meg sem különböztettek osztályokat, hiszen akinek volt annyi pénze, hogy repülőre üljön, minden bizonnyal tehetős, azaz első osztályra való utas volt. Meg is becsülték magukat, akik repülhettek, külön ehhez az utazáshoz tartottak fenn egy öltözet különleges ruhát. Az ötvenes években jelent meg először az első és másodosztály, majd a rendszer az egész világon elterjedt. Ekkoriban még az első osztály valóságos fantáziavilág volt ággyá alakítható ülésekkel, minden elérhető pompával.
1949-ben a British Overseas Airways Corporation (BOAC) első osztályán hatfogásos vacsora, délutáni tea, többféle menü és kényelmes kanapé várta az utasokat. Egy idő után azonban a repülés mint kiváltság sokat veszített az erejéből, egyre elérhetőbbé vált. 1978-ban megjelent az első és másodosztály közé ékelődő business class is (ma már meg kell néznünk, melyik járaton elérhető, a fapados gépeken a business class helyettesíti az első osztályt, míg a nagyobb járatokon mindennek jut hely). Az első osztály kiváltságai azért nagyrészt megmaradtak: ha nincs is mindenhol kanapé, ételben és italban eltér a minőség, illetve a választék, más a kiszolgálás; a megkülönböztetett bánásmód már a repülőtéren a becsekkolásnál elkezdődik. Az első osztályon utazók jóval nehezebb csomagokat is feladhatnak, külön várójuk van, sőt egyes társaságoknál házhoz is mennek értük. Bizonyos gépeken az első osztályra jegyet váltó utasoknak saját fürdőszobát, személyi asszisztenst is biztosítanak fűthető matracú franciaággyal. Akinek ez sem elég, az kénytelen magánrepülővel furikázni, ahol aluxusnak semmi sem szab határt.
