Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Szilágyi Zsófia elsőfilmes rendező filmje elképesztően realista módon ábrázolja a vég nélküli mókuskereket, amiből sokszor képtelenség kiugrani. A fojtogatóan valós másfél óra megállíthatatlan lendületével a nézőjét is kimeríti. November 8-tól mozikban az Egy nap.
Időnként talán megállunk egy pillanatra, és rájövünk, hogy az életünk egy állandó boldogtalanság, amit egy-egy momentumra félbeszakítanak a boldog pillanatok. A 21. század embere rohan, az időhöz vagyunk láncolva, keressük a csendes perceket, amikor kifújhatjuk a levegőt. Ez nem újdonság, mindenki ebben él, saját magunk és egymás rabszolgái vagyunk, mígnem fáradt sóhajunkban felszínre tör a kérdés: van-e ennek értelme?
Nyolcra jönne a szerelő, kilenctől tanítana
Az Egy nap főszereplője, Anna, egy háromgyerekes anya, aki rohan. Rohan a gyerekekkel a bölcsibe, oviba, suliba, onnan tanítani, aztán rohan elintézni a banki ügyeket, majd sietve viszi a gyereket vívni meg balettra, míg végül hazaérve, csalódottan jön rá, hogy a férje csalja. A másfél órás filmben óráról órára követhetjük végig a nő egy napját, és szinte feszülten várjuk, mikor jön el az a pont, amikor a testileg kimerült, lelkileg összetört nő végül feladja. A film ereje abban rejlik, hogy nem próbálja hatásvadász módon bemutatni a nő kálváriáját, nem próbál nagy mondatokat szólni, vagy bármilyen tanulsággal útnak ereszteni. A valóság elevenedik meg, mintha az operatőr láthatatlanul filmezte volna a család egy napját. A konklúziónak vagy a megoldásnak már a mi fejünkben kell megszületnie.
Fojtogató hétköznapok
Ott a lakáshitel, meg ugye a számlák, valami nincs rendben velük. Közeleg a hónap vége, meg kéne élni még abból a tízezer forintból, ami a fiók alján maradt. A kicsi meg beteg lett, el kéne menni lázcsillapítóért. Lehet, hogy a bölcsiből hazahozott valami tetűt is. Jó lenne, ha el lehetne utazni Floridába. Legalább egy hétre. A kocsiban van még talán 50 kilométernyi benzin. Maximum. Az Egy nap könnyed természetességgel sorakoztatja fel a problémákat, amelyek Anna családjának mindennapjait megnehezítik, miközben bölcsen nem engedi, hogy kiugróan sokkoló fordulatok vegyék el a film életszerűségét. Az unalmas hétköznapok problémáit úgy mutatja be, hogy több feszültség árad a mozivászonról, mint egy Stallone-akciófilmben. Ez a nyomás pedig valóban a vállunkra ül, szinte fojtogat, ezért lesz teljesen átélhető Anna egy napja.
Nincs kiút
Persze a fő kérdés, amin a moziból kifele jövet morfondírozik a néző, hogy vajon van-e menekülés ebből a sebesen pörgő mókuskerékből. Mit mondanánk az összetört és kiégett főhősnek, mit tegyen annak érdekében, hogy megváltozzon az élethelyzete? Lehet-e másképp csinálni? A film nagyon különlegesen domborítja ki a szülő önfeláldozását a gyereke iránt, hogy miként szorítja háttérbe saját életét, ezáltal mennyire függ a gyerekétől. A háttérben megbújó, folyamatosan izzó feszültség ellenére pedig mind Anna, mind a férje, Szabolcs megpróbálnak a lehető legtürelmesebbek lenni a néha visítozó, engedetlen gyerekekkel. Az idő rohan, a tennivalók csak sűrűsödnek, szükség lenne viszont szünetre, lélegzetre, nyugodt percekre, és arra, hogy valóban megbeszéljék a problémáikat. Hogyan jutottak például odáig, hogy Szabolcs más nő után nézett? És itt érünk el a film fájdalmas üzenetéhez: sokszor a családért hajszoljuk magunkat, hogy aztán idő hiányában szétziláljuk azt. Úgy tűnik, ez társadalmunk egyfajta örök körforgása.
Miközben azért dolgozunk, hogy boldogok legyünk, már nincs időnk arra, hogy valóban azok legyünk.
Akkor minek?
Vajon felteszi-e Anna magában a kérdést, hogy mi értelme van így ennek? A házasságnak, a mókuskeréknek, a gyerekeknek. Biztos. De nem lehet csak úgy kiugrani és új életet kezdeni, társadalmunk pedig mindenkor a mókuskerékben rohangáló emberekből táplálkozik. Ez egy ördögi kör, egy csapda, egy labirintus, amiből nehéz kijutni.
Szilágyi Zsófia filmje – szerencsére – nem is azért készült, hogy megoldást kínáljon. Nem is tudna, hiszen amennyi egyedi élet, annyi egyedi variáció, míg a jelenség mindenhol ugyanaz. A film inkább egyfajta figyelemfelkeltés: vegyük észre: talán a saját életünkben is van mit változtatni. Márpedig, ha olykor bennünk is felmerül, hogy „De minek?”, akkor az egy egyértelmű jel erre.
Az Egy nap mindenképpen az a film, amit érdemes moziban megnézni. A gyakori zárt tér, a hanghatások kifejezetten segítenek, hogy beszippantson a főhős drámája, a mozi közege pedig nem engedi, hogy egy pillanatra is lankadjon a figyelmünk. A főszereplő, Szamosi Zsófia (az Oscar-díjas Mindenki kórusvezetője) lenyűgöző játéka csak rásegít erre, így lesz a film egy feszültséggel teli, ízig-vérig dráma, amiben biztosan megtalálod valahol magad, és amiből épp elég csak fellélegezni a stáblista csendje alatt. A kérdés persze az, hogy ez az életünkben is sikerül-e majd.
