Az esetek döntő többségében úgy választunk könyvet, hogy ismerjük a szerzőt, tudni véljük ki áll a sorok mögött. A szerző személyének említése akkor is kikerülhetetlen, ha olvasásélményeinket megosztjuk, hiszen kontextusba helyezi a beszélgetést.
De vajon mi van abban az esetben, ha egy író nem a saját nevét használja az alkotáskor, vagy ha semmit sem enged magáról megtudni? Vajon jobban felkelti az érdeklődésünket, ha nem tudunk a szerzőről semmit? Az ismert név miatt veszünk meg egy könyvet, vagy elég, ha lenyűgöz minket a sztori? Fontos, hogy ismerjük a szerzőt, annak magánéletét, írói munkásságát, azt, hogy mikor, hogyan és milyen eszközzel ír?
És ha mindezt megválaszoltuk, felmerül az a kérdés is, hogy vajon az a személy írta az adott könyvet, akit a címlapon feltüntetett a kiadó? Az alábbiakban a Libri listája alapján olyan írókat fogunk bemutatni, akiknél nem egyértelmű a szerző kiléte (azaz minden kétséget kizáróan, akár fel is vállaltan álnéven alkotnak), és olyan szerzőkről is szó esik, akik ugyan saját nevükön alkotnak, de a nyilvánosságot kerülik. Egy-egy szerző személyét firtató, a képzeletünket csiklandozó történetek időről időre előfordulnak, gondoljunk csak Esterházy Péter Tizenhét hattyúk című könyvére, ahol az alkotó saját szerzőségéről lemondva (igaz csak egy időre) egy fiatal, gyönyörű, lenyűgözően tehetséges író, Csokonai Lili alteregóját vette fel. És semmiképpen nem hagyhatjuk ki a felsorolásból az egyik legszebb irodalmi játékot, Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánját, aki ugyan hamarabb lelepleződött, mint Csokonai Lili, de ez semmit nem von le a mű irodalmi jelentőségéből.
1. Thomas Pynchon: Kísérleti fázis
Pynchon nem rejtőzik álnév mögé, személyes terét azonban hermetikusan lezárja a kíváncsiskodó tekintetek elől. Olyan fénykép, amint a szerző arca azonosítható lenne, egyetemi évei óta nem készült róla, a nyilvános találkozókat, irodalmi eseményeket messziről elkerüli. Sikeres amerikai szerzőknél talán még szokatlanabb az efféle elzárkózás, mint máshol: az Egyesült Államokban az elismert írókat a hollywoodi csillagokéhoz hasonló dicsfény övezi, heroizált, olykor túlmisztifikált személyiségük az értelmiségi élet megannyi poszterarcaként van számon tartva (gondoljunk csak Hunter S. Thompsonra vagy Bret Easton Ellisre). Az idén 80 éves Pynchonutolsó regénye egyáltalán nem könnyű olvasmány, a szerzőre jellemző tömött szövegstruktúra, kulturális és szubkulturális utalások miriádja, valamint a történetszálak és szereplők viszonyainak kuszasága teszi nehézzé, de ugyanakkor kifizetődővé is, hogy átrágjuk magunkat rajta.
2. Szív Ernő: Összegyűjtött szerelmeim
Darvasi László alteregójának megszületését nem az egyébként is ismert és sikeres író rejtőzködni vágyása indokolta. A szerző egyszerűen el szerette volna választani irodalmi énjét a tárcaíróétól. Szív Ernő 20 évvel ezelőtt született meg az Élet és Irodalom hasábjain Hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt? című etűdjével, és azóta töretlenül ontja magából a bohókás, barokkos, végtelenül szeretetreméltó tárcákat. Összegyűjtött szerelmeim címmel jelentek meg azok a válogatott írások, amelyek a híres-neves hírlapíró kalandjairól adnak játékos, a különböző rövid műfajok között ügyes tánclépésekkel navigáló összefoglalót. A tintáskezű kalandor mintha Krúdy Szindbádjára nyitná rá a 21. század ajtaját.
3. Centauri: Jákob botja
A szerző első művének megjelenése óta inkognitóban publikál. Mint mondja, a Centauri nem álnév, hanem írói név - vagyis nem árul zsákbamacskát, nem alkalmas az olvasók megtévesztésére (mint mondjuk Sárbogárdi Jolán, vagy Csokonai Lili), teljesen nyilvánvalóvá teszi, felvállalja, hogy egy mesterségesen fabrikált név van a könyv borítóján. A nyilvánosságot kerüli, a róla publikált fotókon arcát gondosan kitakarja - általában egy széles karimájú kalap, és okos beállítások segítségével. Meggyőzően érvel amellett, hogy ha egy írót az arca alapján azonosítanak, az elmozdítja a figyelem fókuszát onnan, ahol annak voltaképp lennie kéne: az általa leírt írásművek minőségéről. A Jákob botja első regényének, a Jégvágónak folytatása, kiegészítése. Ihletője Jack London, amerikai író, A vadon szava és a Fehér Agyar szerzője. A regényben posztmodern mintákat követve keveredik Jack London tényleges élettörténete a Centauri által kitalált és sok esetben az amerikai szerző kultúrköréből kiemelt, és a miénkbe átoldott epizódokkal, utalásokkal, történetszálakkal.
4. Fernando Pessoa: Portugál tenger
Fernando Pessoa nem egy írói álnevet választott, hogy eltakarja magát az irodalmi élet kíváncsi tekintetei elől, hanem egyenesen nyolcvanat. Célja sem a rejtőzködés volt. Minden alteregója egy-egy külön karakter, külön világszemlélettel, külön nyelvezettel, más-más műfaji preferenciákkal, életrehívásukkal a szerző az általa írt történetek, cikkek, versek, esszék, fordítások és színdarabok szövege mellé még egy karaktert, még egy fiktív elemet szerkesztett: ezeknek a szerzőjét. Így gátlások nélkül veszíthette el és alkothatta újra írói hangját, úgy, ahogy az éppen készülő mű műfaja, illetve témája megkövetelte. A Portugál tenger című verseskötet Pessoa négy "énjének" állít egyedülálló emléket. Olyan versek kaptak helyet benne, amiket a költő klasszikussá vált mesterművei mellett eddig méltatlanul elhanyagoltak, és amelyek a négy különböző (alter)egó különböző hangjai miatt eklektikus és egyedülálló gyűjteményt alkotnak.
5. Kondor Vilmos: Szélhámos Budapest
A szerzőről azon kívül, hogy állítólag tanár és egy Sopron melletti faluban él, nem sokat tudni, sok találgatás szerint kitalált személyről, álnévről van szó. Kondor Vilmos 2008-ban robbant be a köztudatba, amikor megjelent az azóta hatkötetesre duzzadt Bűnös Budapest-ciklus első darabja, a Budapest Noir. Bár a Dashiell Hammett, Raymond Chandler és sok más angolszász krimiíró által régen csúcsra járatott "hardboiled" noir műfajának meghonosítására hazánkban a szocializmus korszakában született egy-két hevenyészett próbálkozás, Kondor Vilmoséhoz mérhető minőségben eddig ez senkinek nem sikerült. A Budapest Noir-ból nemrég film is készült, ez november 2-tól lesz látható a mozikban. A Szélhámos Budapest a ciklusban megismert bűnügyi újságíró, Gordon Zsigmond visszatér, pontosabban inkább mi térünk vissza, hiszen a főhős életének eddigi legkorábbi időszakába látogathatunk el a könyvben. Az eddigi kötetekben először rutinos, majd lassan megöregedő Gordon ebben a történetben még fiatal, tele van energiával és elhivatottsággal, ami az olvasót is magával sodorja.
6. Elena Ferrante: Amikor elhagytak
A szerző valódi kilétét illetően 1992 – első kötetének megjelenése – óta folynak a találgatások. Ferrante ugyan ad interjúkat, ám kizárólag levélben – ezen interjúk tartalmából és a könyveiben fellelhető információmorzsák segítségével egy egész sor irodalmár próbálja meghatározni az írónő (?) pontos személyét. Ezek az erőfeszítések másokban visszás érzéseket keltenek. Egyes irodalmárok és írók védelmükbe vették a szerzőt, a kilétét felfedni vágyók izzadságos munkáját feleslegesnek és szégyenteljesnek titulálták, mondván: egy író személyisége a könyveiben él, minden egyéb külsőség felesleges. Az Amikor elhagytak című regény az életmű egyik legnagyobb hatású, legerősebb szövege. A férje által tizenöt évnyi házasság után elhagyott asszony kilátástalan haragja és keserűsége elemi erővel zúdul ránk a lapokról, miközben rájövünk, hogy a gyász érzése anélkül is a húsunkba vághat, hogy bárki meghalt volna körülöttünk.
