A divathetek csúcspontjaként aposztrofált New York-i Mercedes-Benz Fashion Week presztízsértékkel bír a divatszakmában: ez az az esemény, amire mindenki be akar jutni, csakhogy ez nem olyan egyszerű. A hét napos rendezvényre jegyet nem lehet venni, kizárólag a sajtó, illetve a tervezők kegyeltjei (buyerek, fontosabb vásárlók, celebek) tölthetik meg a Lincoln Center közepére sűrített pavilonokat. Ennek ellenére mégis sokan telepednek ki az esemény főterére egy kis celebvadászatra, mivel simán elképzelhető, hogy Paris Hilton, vagy éppen a Vogue legendás szerkesztője, Grace Coddington fog elsétálni mellettünk (utóbbi meg is történt).
Ez az első, nemzetközileg is fontos divathetem, úgyhogy fogalmam sem volt, mire számítsak. Amikor a bejárathoz érkezem, az egyszerű, fekete-pink szerelésemben és a vállamra akasztott fényképezővel, rögtön tíz fotós állja utamat abban a hitben, hogy biztos fontos személy vagyok, úgyhogy őrült módon elkezdik kattogtatni a gépüket. Fogalmam sincs, hogyan viselkedjek, megeresztek hát egy halvány mosolyt és törtetek tovább. Még be sem érek a rendezvényre, máris ízelítőt kapok a hangulatából: a New York-i divathéten két percig mindenki híres lehet.
A lobby-ba érve óriásira duzzadt embertömeget találok, akik mind a nemsokára kezdődő bemutatóra várakoznak ingyen pezsgővel a kezükben. A sorban álldogálás ugyanis a New York-i divathéten is épp olyan unalmas, mint bárhol máshol, csak itt ingyen piával, elektromos cigivel és Maybelline sminktermékekkel igyekeznek erről elterelni a vendég figyelmét. Sokan olyan elszántak a szerelésüket illetően, hogy akár tíz centis magassarkakon is bevállalják az egész napos várakozást, ami a Jill Stuart show-nál a tetőfokára hág: a bemutató kezdete előtt komplett őrültekháza van, végül húsz perces késéssel sikerül csak beengedni az embereket az A-listás bemutatóra.
A hangár, amiben a bemutató megrendezésre kerül, hihetetlenül profin van megcsinálva, szabályosan sokkot kapok a terem túlsó végében helyezkedő rengeteg fotós látványától. Miután a vendégeknek sikerül elfoglalniuk a helyüket, a terem elsötétül, megszólal a zene, felkapcsolják a hideg fényt és már jön is a nyitómodell. Amint a kifutó végére ér, már kattognak is a kamerák, de olyan hangerővel, hogy az aláfestő zenét nem is hallani. Ez a jelenet tényleg olyan, mint amilyet filmekben lát az ember.
A bemutatók általában reggel kilenckor kezdődnek és este fél tízig tartanak. A showk közötti jó harmincperces szünetet mindenki máshogy igyekszik elütni: a bloggerek egymás fotózgatásával, mások a repiajándékok begyűjtésével foglalatoskodnak. Én eközben két befektetőbe botlok, akik csalódottan magyarázzák, mennyire nem győzte meg őket egyetlen bemutatott kollekció sem és fogalmuk sincs, most mégis kibe invesztálják a rengeteg pénzüket. Sajnálom őket, de mennem kell tovább, mielőtt én is lekésem a Mara Hoffmann bemutatót.
Onnan tudom, hogy egy show unalmas, ha már nem a ruhákat, hanem az első sort böngészem. Az amerikai divatfővárosban az a jó, hogy itt tényleg bármelyik világsztár feltűnhet az első sorban, úgyhogy érdemes gyorsan végigfutni, vagy legalább egy képet csinálni, nehogy lemaradjunk valakiről. Ki is szúrom az amerikai ELLE szerkesztőjét és online divatikont, Kate Lanpheart és munkatársát, akik olyan hihetetlenül kimérten szemlélik a modelleket, hogy már én kezdem rosszul érezni magam helyettük. Lanphearről a Narnia jégkirálynője jut eszembe: szigorúan egyenes, platinaszőke haja a szemébe lóg, végig egyirányba néz, ő aztán nem forgolódik modellek után, úgyis jön a következő. Miután a bemutató véget ér, tapsolnak kettőt és már pattannak is fel a székről, hogy elsőként hagyják el a hangárt. Hát igen, ők megtehetik.
A beengedést a bemutatókra szigorúbban veszik, mint egy reptéri biztonsági ellenőrzést, a sajtóigazolványomon kívül még vagy három különböző helyen kell igazolnom éppen melyik bemutatóra kaptam meghívást: a külön QR kóddal ellátott cetlit száz méterenként kezelik a hoszteszlányok, akiknek már marhára elegük lehet az egészből.
A bemutatók egyébként nem tartanak tovább tíz percnél, mégis megérik a várakozást, hiszen globális tekintetben is innen kerülnek majd ki a legújabb trendek. A showk után szabadon lehet mozogni a backstage-ben, beszélni és közös képet csinálni a tervezővel, a bloggerek legnagyobb örömére.
Találkoztam olyannal, aki Ausztráliából repült a divathétre, mondván, ez a legjobb hét az évben és a világon ki nem hagyná. Olyan is akad, aki az egész évét előre a divathét köré szervezi, nehogy valami keresztülhúzza ezt a hét napot. Rengeteg street style fotós, hobbifotós, divatblogger és bámészkodó gyűlik össze az esemény idejére, hogy megörökítsék ennek a végtelen csillogásnak egy picike darabját.
A sztárbloggerek közül, akikkel összefutottam, egyedül Chiara Ferreagni, azaz a The Blonde Salad szerzője nem okozott csalódást: ő élőben is épp olyan szép és mosolygós, mint a képeken, és valóságos sztárként kezelik. A Red Hot Chili Peppers énekesével is összefutottam, épp a barátnőjével kézenfogva rohant át a lobbyn, biztosan késésben voltak egy bemutatóról.
A backstage-ben megtaláltam személyes kedvencemet, a Teen Vogue stylistját, Andrew Bevsont, és nem bírtam ki, hogy ne menjek oda hozzá egy kép erejéig. Meglepő, mennyire kedves és közvetlen, persze fogalma sincs róla, hol van Magyarország, de azért megígéri, hogy meglátogat. Közben Joe Zee, az amerikai ELLE vezető stylistja robog el mellettem, de az Amerika következő topmodelljének zsűritagjai, Nigel Barker, Miss J. Alexander és Jay Manuel is a bejárat előtt toporognak.
Nem minden bemutatót tartanak egyébként a Lincoln Centerben, az olyanok, mint Alexander Wang vagy a DKNY külön szerveznek showt. Ettől függetlenül persze a Lincoln Centerben is láthatunk olyan kaliberű bemutatókat, mint Diane Von Furstenbergé, Carolina Herraráé és Zac Posené, ezekre viszont lehetetlen bejutni, hacsak nem vagyunk szuper-szuper VIP vendégek vagy törzsvásárlók.
A New York-i divathét tényleg hatalmas élmény. Az egész rendezvény sajátos atmoszférával bír, izgalmas és maradandó élmény legendás tervezők kreációit csodálni, miközben a legnívósabb magazinok szerkesztői és írói vesznek körül. New York a maga gyors ritmusában nem bedarálja a tervezőket, hanem ellenkezőleg, nagyobb lehetőséget nyújt nekik az érvényesülésre, mint bármelyik metropolisz.
