Új minisorozatunkban a mexikói étel- és italfogyasztásról számol be helyszíni tudósítónk.
Új minisorozatunkban a mexikói étel- és italfogyasztásról számol be helyszíni tudósítónk.
Aki azt gondolja, a szarvasmarha gyomra nem alkalmas emberi fogyasztásra, ne olvassa tovább. Azok se, akik szerint a marhaszív kutyaeledel.
A pacal nem magyar találmány, Firenzében a finnyás olaszok is nyomják csipősen, paradicsomosan, a mexikóiak is tudnak rá pár receptet. Egy kocsonyásra főtt, csípős pacal mindig öröm, de a legnagyobb boldogság másnapos gyomorra leküldeni a lábosban egybedermedt, csípős gyomordarabkákat. Kólával, vagy inkább sörrel, reggel.
Most is másnaposan szédelegtünk a piacon, amikor megláttuk az egyik étkezdében, van pacal. Itt tacoba töltik, vagy levest főznek belőle, most az utóbbit próbáltuk.
A pacalleveshez a mentával, csípőspaprikákkal, sok hagymával és epazotéval (nem tudok rájönni, milyen fűszer magyarul) megfőzött pacalt, marhaszívet és színhúst egy mélytányérba darabolják. A húsra, az asztalnál (jelen esetben pultnál) mindenki annyi apróra vágott hagymát, friss koriandert, csípős szószt és limeot adagol. Ugyanaz a hozzáállás, mint a tacónál.
Erre jön a hús forró leve, amibe zöldségeket és csicseriborsót is főznek. Mint mindig, ez a pacal is minél csípősebb, annál jobb, a lángolást sörrel és tortillával lehet enyhíteni. Egy műzlinél mindenképpen értékesebb reggeli.
