Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Igen, volt olyan idő, amikor tiniként okostelefon nélkül is megvoltunk – a barátságok és a szerelmek is másként működtek.
Ha beszélgetni akartunk, találkoznunk kellett, vagy tárcsázni – szó szerint tárcsázni! – a telefonon, „szevasz, tesó!” helyett illedelmes jó napottal vagy csókolommal köszönve barátunk szüleinek. Nem lehetett csak úgy ráírni egy osztálytársra, és ha nem akartuk, hogy a nagyi kihallgassa az egész beszélgetést, akkor bizony vettünk egy telefonkártyát, és elcaplattunk egy fülkéig.
Okostelefon helyett tárcsás telefon
A telefonálás akkoriban még egészen más műfaj volt. Gyanítom, hogy a legtöbb családban valahol a lakás közepén, egy dedikált komódon pihent a tárcsás telefon, szerencsés esetben nem ikervonalra kötve. Ha mégis ez volt a helyzet, akkor megvárhattuk, amíg az iker befejezte a beszélgetést, vagy végighallgathattuk, hogy Teri néni megint kifelejtette a fokhagymát a káposztából. Utána fogtuk magunkat, és remegő ujjal tárcsáztunk: ha valaki egy alkalommal rossz lukba dugta az ujját, lehetett elölről kezdeni az egészet. Visszatörlésről szó sem volt – akkor sem, amikor már nyomógombos készülékeink voltak, esetleg üzenetrögzítővel. (Erre még visszatérünk.)
Ha sikerült felhívni azt, aki már hiányzott, a család végighallgatta a csevegést, a nagyi esetleg hátulról bekiabált, hogy tedd már le, magas lesz a számla!
Ilyen körülmények közt nagy titkokról biztosan nem eshetett szó, sem szenvedélyes vallomásokról. És igen, korlátlanságról akkor még szó sem volt, viszont lehetett telefonbetyárkodni, mert hívószámkijelzés sem létezett.
Volt viszont üzenetrögzítő, amin ha esetleg egy barátunk arra vetemedett, hogy szívatásból hagy nekünk valamilyen poénosnak megítélt üzenetet, akkor az egész családunk előtt éghettünk le.
A tinik is megtanultak várni
Csetelés helyett a pad alatt küldözgettünk leveleket egymásnak, illetve – mily anakronisztikus! – valódi leveleket írtunk, ha épp a nyári szünet idején nem találkozhattunk. Ekkoriban egy gyerek is elment a postára, nem csak azok, akik valamilyen félreértésből máig ragaszkodnak ahhoz, hogy a számláikat csekken fizessék be.
Ilyenkor tehát fogtuk magunkat, lekörmöltük mondanivalónkat, utána borítékba tettük a levelet, bélyeget nyálaztunk rá, és bedobtuk egy piros postaládába.
A villámválasz ilyenkor nem néhány másodpercen belül érkezett, nem láttunk kék pipát sem a közvetített üzenet mellett – reménykedhettünk abban, hogy tényleg eljutott az a címzettig, és ő majd ír is nekünk választ.
Amit megbeszéltünk, az úgy volt
Ha pedig személyesen akartunk találkozni, azt vagy előre megbeszéltük az iskolában, például, vagy felhívtuk egymást a már részletezett vezetékes telefonon – ilyenkor sem lehetett SMS-t küldeni, viszont sokkal jobban tartottuk is magunkat a megbeszéltekhez. Az öt óra a Moszkván az óra alatt bizony azt jelentette, aminek hangzik – viszont ha három percet késett a másik, akkor nem tudtunk neki üzenetet küldeni, hanem várhattunk rá, remélve, hogy ez nem egy barátság vagy kapcsolat végét jelenti.
