A 21. század kezdete után 15 évvel még mindig mindenütt jelen vannak az 1950-es években tervezett modernista bútorok a hétköznapjainkban. Ez még hagyján, de népszerűbbek, mint valaha: erről árulkodik többek között az AMC nemrég véget ért sikersorozata, a Mad Men, de sokat foglalkozik a jelenséggel az egyik legmérvadóbb dizájn magazin, az Elle Decor, ahogy a The Daily Show vendégei is klasszikus Knoll irodai székeken foglalnak helyet a műsorban. Jó eséllyel ilyen Eames, Bertoia, Cherner vagy Saarinen székekre vagy azok replikáira ültetnek le minket a vacsoraasztalhoz is az éttermekben. Charles és Ray Eames munkásságát pedig akkora kultusz övezi, hogy bútoraik még a postai bélyegekre is rákerültek a közelmúltban.
A Curbed.com szerkesztői szerint azonban a század közepének modernizmusát önmagában igencsak nehéz meghatározni, mivel ez nagyjából a 20. század közepétől behatárolja az építészeti, bútor- és grafikai tervezést. Ez az időszak nagyjából az 1933-1965 közötti időszakot fedi le, bár egyesek szerint inkább csak az 1947-1957 közötti évekre korlátozódik. Mindenesetre a modernizmus gyökerei a 19. század és az ipari forradalom végére, valamint az I. világháború utáni időszakra tehetőek.
A kifejezést Cara Greenbergnek köszönhetjük, aki 1984-ben adta ki könyvét Midcentury Modern: Furniture of the 1950's címmel. „Néhányan rajonganak érte, míg mások egyszerűen ki nem állhatják, de kétségtelen, hogy az ötvenes évek stílusa újra divatba jött. A szerzőnek kiválóan sikerült átadnia a kor lendületét, képzeletvilágát, letisztultságát és játékosságát” – számolt be a New York Times a könyvről, ami azonnal bestseller lett, több mint 100.000 példányban kelt el, a lexikonokba is bekerült „midcentury modern” kifejezés pedig gyorsan a dizájn és a mainstream szféra egyik gyakori szófordulatává vált.
A század közepének modernista stílusa a késő hatvanas évekre kiment a divatból, de Greenberg könyvével nagyjából egy időben, a nyolcvanas évek közepén újra visszatért, aminek köszönhetően nagyobb népszerűségnek örvendett, mint valaha, a formatervezésért lelkesedő emberek csakúgy kapkodtak az örökzöld darabokért az üzletekben. A kilencvenes évek közepén a gyűjtők vagyonokat szórtak el egy-egy eredeti darabra. A New York Times információi szerint egy Eames által tervezett rétegelt lemezből készült paravánért (ma már nem gyártják) 10.000 dollárt (kb. 2.8 millió forint) adtak 1994-ben, de példátlan összegért kelt el George Nelson „Marshmallow” kanapéja is, amiért 66.000 dollárt (kb. 18.5 millió forint) adott egy gyűjtő 1999 decemberében. Egy évvel később 2500 dollárért (kb.702 ezer forint) adták el Nelson „Pretzel” székét, míg George Nakashima 1965-ben tervezett szekrényéért 20.700 dollárt (kb.5.7 millió forint) áldoztak a gyűjtők. Bár a kilencvenes évek közepén volt egy kisebb pangás a piacon, de az Eames Lounge Chair a kezdetek óta annyira felkapott, hogy a mai napig nem álltak le az ikonus forma gyártásával.
Az 1990-es évek elején azonban valami megváltozott. A század közepének egyik legismertebb bútorgyártója, a Knoll 1993-ban megnyitotta bemutatótermét, a SoHo-t, ahol, azokat a bútorokat, amiket eddig építészeknek és tervezőknek árultak, ezentúl az utca embere is beszerezhette. Ezzel az üzleti stratégiával a Knoll visszaszerezte azt a jelentősnek mondható kiesést, ami az irodabútor piacot sújtotta a nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején. A vállalat tehát nem adott több kedvezményt az építészeknek és a dizájnereknek (addig jellemzően 40%-kal vásárolhattak olcsóbban), ehelyett azoknak ajánlotta fel alacsonyabb áron termékeit, akik az utcáról sétáltak be a bemutatóterembe. Ez a húzás hatalmas lökést adott az üzletnek, arról nem is beszélve, hogy az átlagos vásárlók egyre több ilyen dizájner darabbal rendezték be otthonaikat és irodáikat.
Ezzel párhuzamosan számos vállalat dobott piacra ilyen termékeket a kilencvenes években. Herman Miller például a század közepét idéző modern stílus szinonimájává vált. A bútorgyártó George Nelson irányítása alatt az elsők között volt, aki ilyen bútorok gyártásába fogott. Mivel Miller tevékenységének középpontjában is inkább az irodabútorok álltak, így Knollhoz hasonlóan ő is megérezte az irodabútor piac visszaesését, ezért 1994-ben visszatért a kiskereskedelmi piacra és elkezdett a lakossági bútorok gyártására koncentrálni. Miller hamar meglátta a piaci rést abban is, hogy egyre több ember használja irodaként a lakását, ezért az új kollekciókkal már közvetlenül a fogyasztókat célozta meg, akik kapkodtak az eredeti tervekhez hű, de anyagukban és technológiájukban mégis vérfrissítést kapott darabok után.
Ezek után a Herman Miller által inspirált gyenge minőségű hamisítványok elárasztották a piacot, aminek köszönhetően a klasszikus minták és formák egy még szélesebb vásárlóréteghez jutottak el. Herman Miller igyekezett megvédeni terveit és jó hírnevét, így termékeire a mai napig nagy a kereslet, bár egyesek szerint ez annak is betudható, hogy viszonylag korán, már 1998-ban elindította az online bolttal működő weboldalát.
Hatalmas lendületet adott a bútorpiacnak a kaliforniai vállalkozó, Rob Forbes is, aki 1999-ben indította el Design Within Reach névre keresztelt online üzletét, amelynek katalógusában az eredeti vintage darabok és azok reprodukciói is megtalálhatóak voltak. Forbesnak köszönhetően az emberek egyszerűbben hozzájuthattak és megismerhették ezeket a formákat, mint valaha, ráadásul az üzletember minden termékhez csatolt egy leírást a tervezők, például Eames, Noguchi vagy Saarinen életrajzával, így az ügyfelek a bútorkészítők történeteit is megismerhették a vásárlás során. Semmi meglepő nincs abban sem,hogy a Design Within Reach hamar a Herman Miller egyik legnagyobb kiskereskedőjévé vált.
A vintage piac megerősödésének tudható be, hogy ilyen elképesztő árak pörögnek egyes online aukciókon. Míg egy jó állapotban lévő Eames féle üvegszálas replika széket 150 dollárért (kb.42.319 forint) is beszerezhetünk, addig egy hetvenes évekbeli Eames Lounge Chair-ért akár 7000 dollárt (kb.1.9 millió forint) is elkérhetnek. De a közelmúltban volt olyan is, aki egy darab Barcelona típusú székért 24.000 dollárt (kb.6.7 millió forint) volt hajlandó fizetni. A Charles Gwathmey által tervezett székhez hasonló darabok sem sokkal olcsóbbak, átlagosan 4000 dollárért (kb.1.1 millió forint) szerezhetőek be a piacon. A divathullámmal egyidőben elárasztották a piacot az ócska utánzatok, amiket nem szégyellnek a „Midcentury Modern Design” szlogennel reklámozni, így érdemes gondosan utánajárni annak, hogy mit akarnak ránk sózni az üzletekben.
Az igazi műgyűjtők azonban nem csak az Eames féle vintage székekre harapnak rá, sőt előszeretettel vadásznak a ritkább, kevésbé felkapottabb darabokra. Ez efféle kincsekre való kereslet a drágakövekhez hasonlóan robbanásszerűen megugrott az elmúlt tíz évben. „Ez volt az első alkalom, hogy egy huszadik század közepén készült tárgyért ilyen magas összeget adtak. Ez igazolja, hogy ezeknek a tárgyaknak rendkívüli szerepük van a design történelemben és ezáltal fontos a gyűjtőknek is.” – mondta a Sotheby vezetője, Joshua Holdeman arról a Carlo Mollino asztalról, amiért nemrég 3.900.000 dollárt hagyott ott egy rajongó a bútor aukción.
Természetesen a média is nagy szerepet játszott a század közepén tervezett bútorok népszerűsítésében, elsőként a Wallpaper magazin és a Dwell kezdett el foglalkozni a jelenséggel, majd a House Beautiful is egyre többször szentelt oldalakat a Herman Miller féle „Home” design bemutatására. A Time magazin pedig a 20.század legjobb tervezésű darabjának kiáltotta ki Eames „Molded Plywood Chair” névre keresztelt székét. „ Elegáns, könnyű és kényelmes. Sokan másolják, de sosem csinálják jobban.” – olvasható a lap indoklásában.
A vállalkozók és a média mellett a kulturális intézmények is kivették részüket a bútorok éltetéséből. Különösen a Museum of Modern Art, akik már a kezdetektől fogva támogatták a tervezőket. A MoMA 1940-ben egy pályázatot is kiírt „Organic Design In Home Furnishings” címmel, melyet akkor még két ismeretlen dizájner, Charles Eames és Eero Saarinen nyertek meg. A kér tervező egy szék tervén működött együtt. A múzeumot annyira érdekelte a modern design előmozdítása, hogy öt évvel később egy egész showt szenteltek Eames bútor terveinek. Hasonlóképpen fontosnak tartotta a század közepének bútor dizájnját a Library of Congress is, akik 1999-ben egy széleskörű kiállítás sorozatot szenteltek Charles és Ray Eames munkásságának. A hét nagyvárost megjárt kiállítás, több, mint három éven át járta a világot, aminek köszönhetően rengetegen megismerték Eames nevét. De felkapta a bútor dizájnt az elmúlt évtizedekben a Los Angeles-i County Museum of Art, a Peabody Essex Museum, a The Contemporary Jewish Museum, és a bostoni Museum of Fine Arts kurátorai is, akiket a Mad Men világa inspirált a kiállítás felépítése közben, olyannyira, hogy arra ösztönözték a vendégeiket, hogy az ötvenes éveket idéző ruhákban érkezzenek a tárlatra.
Tehát a populáris kultúra is hozzájárult ahhoz, hogy az ötvenes évek modern stílusát mára mainstreamként emlegessük.Ugyanis nemcsak a Mad Menben vagy Jason Bateman „makulátlan” nyolcvanas évekbeli apartmanjában köszönnek vissza a legendás bútordarabok, a nagyközönség számos filmben, tévéműsorban és reklámban is találkozhatott ilyen bútorral a Heather Locklearrel készített L'Oreal reklámtól a telefonkampányokon át a talkshow-kig.
A „Midcentury modern design” azonban korántsem az egyetlen olyan stílus a bútor történelemben, ami kultusszá vált. Hasonlóképpen töretlen a népszerűsége az Art Deconak is, amit a hatvanas években kaptak fel újra a műgyűjtők és a dizájnerek. Érdemes megemlíteni még az angol barokk építészeti stílusjegyeit lekövető Queen Anne-t, a 18.századi Chippendalet, ami az első olyan bútor volt Angliában, amit egy uralkodóról neveztek el. Ezeket a bútorokat eredetileg a 18 és a 19.században gyártották, majd különösen módon az 1920-1930-as években újra láttak benne fantáziát a jómódú vásárlók. Sőt, a Chippendale székeket több dizájner is újragondolta a nyolcvanas években.
„Ezeken a székeken a mai napig jó ülni, nagyon jól mutatnak a mai otthonokban és azok belső tereiben. Még mindig nagyon frissnek, modernnek hatnak. Sok bútort gyártottak már azóta, de egyik sem ilyen jó. Ezek kiállták az idő próbáját.” – indokolja a letisztult bútorok népszerűségét Holdeman. „Vannak akik ezek között a bútorok között nőttek fel, olyan darabok között amit a szüleik vettek, így ők sem akarnak mást, mint ezt" – árnyalja kissé Holdeman állítását a kereskedőként ismert Stacey Greer, aki szerint a megszokás is szerepet játszik ezeknek a bútoroknak a tartós népszerűségében. Még ennél a feltételezésnél is elrugaszkodottabb a belsőépítész, Jim Walrod állítása, miszerint az X- generáció hibáztatható ezeknek a bútoroknak a gyakoriságáért. Szerinte ez a generáció mindenféle alaptudás nélkül a televízióból ismeri ezeket a berendezési tárgyakat, esetleg látott néhányat gyerekkorában a szülei nappalijában is és megszokta azt.
Holdeman azonban párhuzamot von a piaci ízlésnek megfelelő kortárs művészet és az ötvenes évek bútorai között. „Egy Damien Hirst vagy egy Jeff Koons képet jobb nézni egy Prouvé székből, mint egy XVI. Lajos korabeliből.” – állapította meg Holdeman, míg Greenberg szerint a városi életvitel is nagy szerepet játszik ezeknek a bútoroknak a népszerűségében. „ Ezek a tervek nem sokkal a háború után fogantak és az volt a céljuk, hogy elmozdíthatóak és könnyűek legyenek azoknak a városi embereknek, akik gyakran költöznek. Mindez még napjainkban is jelen van, ma is így élünk.” – foglalta össze Greenberg.
