Réz András: Én nem haragszom senkire, aki Isaurát néz

Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!

Réz András még mindig szorong. Legújabb könyvében azokról ír, akik ránk akarják tukmálni a rengeteg kamut, gagyit, másolatot, hamisítványt, az álhíreket és az álhírességeket. Közben nem tagadja, hogy maga az író is át kíván verni bennünket. Megtudtuk, hogy azért van annyi kibeszélősó és álhíresség, mert népi igény van rájuk.

Kik és miért akarják elhitetni velünk a kamut?

Ez a téma állandóan visszatér a kötetemben. Nem is az álhírek a legcifrábbak, hanem az álhírességek. Meg az, hogyan válik a bulvár egyfajta közeggé. Mert a bulvár ma már olyan, mint egy gáznemű izé, ami körülvesz minket – akarod, nem akarod, belélegzed, mert ott vagy benne. Szerintem bizonyos értelemben még szükség is van ezekre az álhírességekre. Tudom, hogy ez gonoszul hangzik, és most egy jóravaló értelmiséginek tiltakoznia kéne, de állandóan visszatér bennem a gondolat – hogy ezek a mindenféle álhírességek, furcsa celebek, valóságsó hősök és hősnők egy dologra igenis jók: arra, hogy közös topikot alkossanak. Mert legalább van valami, amin vitatkozni tudunk. És addig nincs is baj, amíg nem hiszed azt, hogy ez valóság.

Én aztán nem haragszom senkire, aki Isaurát néz, amíg nem akarja kiváltani a rabszolgasorsból. Az sem baj, ha az emberek nézik a mindenféle tehetségkutatókat, kvízsókat, kibeszélősókat – váljék egészségükre, csak egyet ne higgyenek el, hogy az ott szereplők azonosak önmagukkal, hogy a hétköznapi életükben is ilyenek. Hogy mennyien hiszik, s hogy ehhez a hithez milyen komoly érdekek fűződnek, mutatja, hogy amikor egy tévéműsorban kimondtam: a valóságsó nem valóság, hanem megrendezett szcéna, aznap – talán éppen ezért - távoznia kellett a főszerkesztőnek, én meg azóta se nagyon tehetem be a lábam abba a műsorba.

Akkor a gagyi-választás egy tudatos választás...

A Még mindig szorongok-ban van egy nagy fejezet, amely a kamuval, a gagyival, a hamisítvánnyal foglalkozik. Annak idején persze mást értettünk gagyin. Képzeld el, hogy fekszel a tengerparton és megjelenik egy nagyon rasztás fekete fickó és kínálja neked a márkás táskákat, órákat, napszemüvegeket – hogy a fenében van az, hogy te pontosan tudod, hogy ez mind-mind hamis, ennek ellenére megveszed? Mi van bennünk, hogy azt hisszük, ez egy tök jó vásár? Lehet, hogy alkudozol, de megveszed. Miért? Az eladó tudja, hogy hamis, te is tudod, az is tudni fogja, akinek megmutatod a zsákmányt. Csak akkor van baj, ha elhiszed, hogy valódi. Veled van baj.

Volt nemrég Nagy-Britanniában egy jó kis balhé: az ottani reklámfelügyelet elmeszelt egy kozmetikai céget, mondván, hogy kicsit túlphotoshoppolták Julia Robertset a reklámokon. Mindezzel azt a hamis látszatot keltették, hogy ha én ezt a kozmetikumot használom, akkor olyan leszek, mint ő. Felteszem a végtelenül egyszerű kérdést: ki az a hülye, aki elhiszi, hogy Julia Roberts úgy néz ki, mint egy tizenéves? Ki az az őrült, aki elhiszi, hogy a krémtől majd ő is úgy fog kinézni?

A szigorúbb reklámtörvények megoldást jelentenének?

Nem bölcs hivatalok, kormányintézmények kellenek, meg felügyelők és sarcolók, mert ha hülye vagy, akkor hülye vagy. Akkor járj iskolába, abban a reményben, hogy a tanár még nem hülye – ha hülye, akkor keress valakit, akinek még van józan esze. És akkor nem fog megfordulni a fejedben, ha látsz egy reklámot, amely azt hirdeti, hogy ez a termék minden kórokozót elpusztít, minden foltot eltávolít és minden ráncot eltüntet az orcádról, hogy az feltétlenül úgy van. Nem lehet minden reklám mellé rendőrt állítani.

Milyen a jó álhír? Ha egy álhír rendkívül szórakoztató, akkor megbocsátható neki, hogy nem igaz?

Nem szeretném, hogy valaki más védjen meg az álhírektől. Nekem kell megvédenem magam. Ha az álhír szórakoztató és viccesen van megírva, akkor oké – csak bennem legyen ott a szűrő. Rohadtul elegem van abból a világból, amelyik minden lépésedet kivülről ellenőrzi, korlátozza. A több millió emberrel együtt én is néztem már valóságsókat, és volt úgy, hogy megállapítottam, ezt jól megcsinálták, a castingolók ügyesek voltak, a műsorvezető rendesen felturbózta a feszültséget, ahol kellett. És akkor eldönthettem, hogy emeltdíjas sms-ben ki akarom-e fejezni az elismerésemet. Ha igen, ha beszopod azt a baromságot, hogy te itt most valóságos emberekről, sorsokról döntesz, az a te problémád. Ráadásul rohadtul magas lesz a telefonszámlád.

Ha önnek kéne összerakni egy álhírt, hogyan fogna hozzá?

A hírek már réges-régen nem azon az úton közlekednek, mint régen, amikor voltak megbízható sajtóorgánumok és tudtad, hogy oda álhír be nem férkőzhet. Tudtad, hogy nagyon szépen megszerkesztik a mondatokat, és komoly emberek igazgatják fölöttük a szemüvegüket. Az én fiatalkoromban a bulvár szót még nem használtuk. A „Bal- és bűnesetek” akkor még a lapok végére kerültek. Ma előre. És középre. Gyakorlatilag nincs is más. Nincsenek valódi hírek, melyek a valóságot láttatnák. Ami igazán súlyos: még a közszolgálaton sincsenek. Ha nekem kéne álhíreket gyártanom, akkor én személyes álhíreket gyártanék. Stílusban valahol Karinthy és Woody Allen között félúton, kicsit Rejtő Jenővel spékelve.

Én például szeretem azokat az álhíreket, amelyek tudományos felfedezésekre hivatkoznak. Mert az roppant meggyőzően tud hangozni. „Mennyire tágul a világegyetem? Új részecskét fedeztek fel” – ezekből bitang jó álhíreket lehet ám gyártani. Aztán vannak a klasszikus pletyka típusú álhírek: „Felfújt guminővel látták a körúton sétálni: a jövő héten lesz az esküvő”. Nem árt, ha az álhírnek is van stílusa. Én például Örkény nyomán gyártanám az álhíreket. Teszem azt a világvégéről szólókat. Ezeknek ma különösen nagy keletjük van. S különösen nagyobb kockázattal sem járnak, mert ha mégsem következik be a dolog 2012-ben, marad még pár jó dátum hátra.

Miben üt el a Még mindig szorongok, az első kötettől, a Válogatott szorongásaim-tól? Valóban még mindig, vagy csak máshogy szorong?

Mivel – valódi áltudományos tény - hét évente kicserélődnek a sejtjeink, úgy gondolom, hogy én már egy más ember vagyok. Másként látom a világot. Meg a világ is megváltozott. 2003-ban még nem voltunk benne az EU-ban és nem voltunk fenn a Facebookon. Mondjuk, én még most sem. Senki nem számított a krízisre, az izlandi vulkán kitörésére, a spanyol inkvizícióra, meg a 400 forintos benzinárra. Nem volt négyes metró sem. (Bár az még ma sincs.) A Válogatott szorongásaimban főként nevettettem, az új kötetben olykor megpróbálok magyarázatokat keresni.

Tehát: ne csak röhögj rajta, de értsd is meg. Nem mintha én mindent értenék, – csak megpróbálok magyarázatot találni például arra, hogy miért lógnak az emberek a Facebook-on, mint az eszementek. Meg arra, hogy miért dőlünk be az ügynököknek (bocsánat: üzletkötőknek). Hogy miért szeretjük a fókabébiket és az összeesküvés-elméleteket, s miért nem zavar senkit, hogy látszólag jó szándéktól vezérelve, de úton-útfélen a halállal riogatnak minket.

A kötet azt ígéri, hogy a szerző is lerántja magáról a leplet: van még olyan, amit nem tudunk Réz Andrásról?

Engem sokan szemlélnek úgy, hogy túlságosan is racionális, kétkedő dög vagyok – s ebben van is igazság. A kötet megcáfolja őket, hiszen az egyik fejezet azt kutatja, mi a boldogság, hogy miért nincs köszönőviszonyban sem a szerelemmel, egy másik az ezósokkal foglalkozik, vagy ahogy tapintatosan nevezem őket, a Lelkek Légiójával. Ma már megértőbb és engedékenyebb vagyok irányukban. Egyre többen nyüzsögnek körülöttem, és ezek az egyébként helyes emberek úgy néznek rám, mint egy kölyökmacskára, akinek még nem nyílt ki a harmadik szeme. Azért egy kicsit tartok is tőlük: ma már ők vannak többségben.

Ha felkeresné önt egy nagyon gazdag ember a közepesen szép lányával, hogy csináljon belőle celebet. Elvállalná?

Azt mondanám neki, hogy figyelj, állapodjunk meg egy szerény összegben, de először inkább megpróbálnék belőle embert csinálni... Celebet nem tudnék, az egy másik szakma.

Miért?

Mert ha én valakit tanítanék, akkor az arról szólna, hogy igenis legyen személyiséged, személyes márkád, különbözz mindenki mástól. Ne lehessen manipulálni, vedd észre, hol vernek át. Ahhoz, hogy valaki celeb legyen, egy egészen másfajta gépezetet kell beindítani. A celebjelöltnek tilos szuverénnek lennie, át kell engednie magát annak, aki celebet akar csinálni belőle. Ha azt mondja, hogy csinos lány vagy, de huszárbajusszal jobban néznél ki, akkor növesszen bajuszt, ha azt mondja, hogy a melledet L-es méretűre kéne igazítani, akkor feküdjön a kés alá. Mert aki celeb akar lenni, annak áldozatokat kell hoznia.

Akkor ezek szerint létezik a celebgyártás képlete?

Hogyne. És ahogy a világ kinéz, lehet, hogy be kéne iratkoznom egy olyan kurzusra, ahol a celebgyártásra okítanak – mint afféle tanár embernek időnként ugyanis az az érzésem, hogy üzleti szempontból ez sokkal célravezetőbb, mint valódi embereket valódi tudásra tanítani.

Fotó: Kováts Dániel