Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Amikor megtudja valaki, hogy Monte Carlo mellett élek, azt mondja, biztos nagyon gazdag fiú vagyok, de az igazság az, hogy külföldön olcsóbb az élet - mondta Frei Tamás, akivel második könyve megjelenése előtt a milánói dómmal szemközti kávézóban beszélgettünk.
Hétfő hajnal. Álmomban egy tipikus orosz férfit láttam a terített asztalnál, szemben vele egy vonzó, hosszú combú nő. A férfinak csörög a telefonja, majd néhány másodperc múlva a nő feje mellett egy golyó süvít el, szétszakítva a háta mögött lévő értékes festményt. Ezután belefutok Frei Tamásba, aki kedvesen invitál, hogy nézzem meg vele a milánói Centrale Stazione épületét, izgatott hangjából kiderül, nagyra tartja a Mussolini-korabeli építészetet.
Rendhagyó városnézés félálomban
Aztán véget nem érő, széles utcákon sétáltunk. Mintha a Keletitől gyalogolnánk az ötödik kerület felé – de ez nem Budapest, elmentünk egy Prada kirakat előtt is. Egészen furcsa, boszorkányos cipősarkakon akadt meg a szemem, próbáltam bevésni az agyamba, hogy ne felejtsem el megírni. Egyszer csak a semmiből előbukkant a dóm épülete, szürreális látvány volt, az egyik oldalát tetőtől-talpig - reklámfelületként használt - bizonsági hálóba csomagolták a felújítás miatt.
A templommal szemben egy kávézóban Frei macchiatót rendelt nekem, és akkor történt valami: a tökéletes olasz kávé kiszippantott a kocsonyás félálomból, szép lassan összeállt a hétfő reggel. Ekkor kezdett derengeni, hogy felkeltem, taxiba ültem, majd háromnegyed hatkor becsekkoltam Ferihegyen, a gépen pedig belenéztem Frei új kalandregényének első néhány fejezetébe. Oké. De mit keresünk Milánóban?
Miért éppen Milánó?
A maratoni randevú apropója, hogy beszélgessünk Frei Tamással megjelenés előtt álló új könyvéről, miközben megmutatja a várost, ahol regényének az a bizonyos jelenete játszódik, amelyben szétlövik a Kandinszkij képet. A floridai magyarokra jellemzően Frei Tamás is szép egyenletesen csokibarnára sült, és elmaradhatatlan pilótaszemüveget viselt. Világpolgárként próbált úgy beszélni Milánóról, mintha lenne valami köze a városhoz - elég gyorsan kiderült, hogy tulajdonképpen Nizza mellett él, és csak akkor jön Milánóba, ha tovább akar repülni.
Ön igazából újságíró?
19 éves korom óta ezzel foglalkozom, újságírást tanultam, a Magyar Rádió külpolitikai rovatának haditudósítójaként dolgoztam a kilencvenes években, majd 1996-ban kerültem a képernyőre.
Megtalálta a helyét a magyar médiában?
Azzal az eszménnyel jöttem haza, hogy az újságíró feladata, hogy ellenőrizze a végrehajtó hatalmat. Mikor rájöttem, hogy nincs szabad újságírás Magyarországon, máshogy közelítettem meg ezt a feladatot. Azt a célt tűztem ki, hogy szélesítem a magyar emberek perspektíváját azáltal, hogy megmutatom, mi történik a világban, hogy el tudják helyezni magukat, hogy lássanak viszonyítási pontokat. Beletanultam az infotainment típusú szórakoztatás szabályaiba.
Infotainment
Az information (tájékoztatás) és entertainment (szórakoztatás) szavak összevonásából alakult ki a kereskedelmi média egyik fő elve. A hírműsorok is átvették a show-műsorok formai és tartalmi sajátosságait: dinamikus közelképek, gyors vágások, sok, látványos elem jellemzi a műfajt. A politikai és közéleti történések mellett a műsor a celebek életéről, és botrányokról is szól. Az eseményeket dramatizálva, személyiség központúan ábrázolja, kevésbé koncentrálva a hátterükben meghúzódó folyamatokra és összefüggésekre.
Nem él itthon. Elmenekült?
Nem. Igazából mindig is így volt - hét évet tanultam külföldön, és utána is úgy dolgoztam, hogy évekig bőröndből éltem. Most minden évben két-három hónapot töltök Magyarországon – a tágabb teret szeretem, jelenleg ezt a Florida-Nizza-Budapest háromszög határozza meg. Mindent, amit csinálok, azért teszem, hogy végül hazavigyem, a magyaroknak írok regényt, otthon alapítok kávézókat, pedig még Milánóban is olcsóbbak a négyzetméter árak. Amikor megtudja valaki, hogy Monte Carlo mellett élek, azt mondja, biztos nagyon gazdag fiú vagyok, de az igazság az, hogy külföldön olcsóbb az élet, mint Budapesten. Olcsóbb a benzin, a tej, a kávé – Milánóban a dóm mellett egy euroért adnak egy csésze feketét, ez otthon egy frekventált helyen a háromszorosába kerül.
Ha három otthona van, az nem jelenti, hogy igazából otthontalan?
Egyáltalán nem. Igyekszem úgy élni, hogy mindenhol azt élvezzem, ami ott tényleg jó. Budapesten például nagyon szeretek biciklizni, megvannak a kedvenc helyeim, tudom, hol készül a legfinomabb kürtőskalács. Amikor nem dolgozom éppen, tudatosan keresem, az “édes semmitevés” legjobb helyszíneit. Ezek Budapesten nem jönnek szembe veled, de az olaszoktól és franciáktól sokat lehet tanulni az igazi kikapcsolódásról. Miaminak és Nizzának is vannak jó és rossz arcai – az a cél, hogy minden helynek kiélvezzük a klassz oldalát, például Miaimiban nem keressük a modenai balzsamecetet.
Magyarországon is javában zajlik a gasztroforradalom és tudatosodás e téren. Ebbe illeszkedik a kávés törekvése?
Sokat fejlődtünk e téren, de nem olyan gyorsan, ahogy szeretném. Én úgy kezelem a kávét, ahogy a bort, aminek nagyon hasonló a fogyasztói megközelítése, hiszen minden területről más jellegű kávé érkezik. Ezt a bor kapcsán már jól megértette a piac – a kávéval kapcsolatos tudatosság egyelőre ott tart, mintha azt kérdeznénk, hogy fehér vagy vörösborról van-e szó. A kávé annyival bonyolultabb műfaj, hogy több hibalehetőség van a rendszerben, ha rossz a gép, ha rosszul pörkölik, akkor hiába jó a kávé, a végeredmény rossz lesz.
Kotyogóst használok. Hiba?
Sajnos abban nem tud jó kávét főzni, ugyanis a kávé kilencven fok felett megég. A kávéfőzés mágiája, hogy olyan szerkezetet kell használni, ami engedi, hogy a víz felforrjon, de mikor találkozik a kávéval, már le kell hűlnie. A kotyogósban minden kávé jó keserűnek tűnik, de ez sajnos abból fakad, hogy megég.
Könyvet írni legalább olyan bonyolult, mint kávét főzni?
Amikor valaki könyvet ír, terméket állít elő, aminek figyelnie kell a fogyasztói szokásokra. Ha tudjuk, hogy az olvasók néhány metrómegálló erejéig koncentrálnak egyszerre a könyvre, akkor tekintettel kell lenni erre. Akárcsak arra, hogy aki elalvás előtt tizenöt percet tölt olvasással, az se veszítse el a fonalat. Ugyanúgy, ahogy a televíziósnak figyelnie kell rá, hogy a reklámblokk előtt valami olyat dobjon be, ami miatt nem kapcsolnak tovább a nézők, a regényírónak is ügyelnie kell az olvasó figyelmének megtartására. Ráadásul nem csak Dan Brownnal vagy Grishammel versenyzek, hanem a mozival is, egy film sztorija legalább olyan érdekes, viszont kétszáz millió dollárból látvány is tesznek mögé.
Hogy látja, miben áll a könyv ereje?
Amiben a könyv legyőzi a mozit, hogy amikor olvasol, benne jársz a szereplő fejében. A másik dolog, hogy nagy teret enged a fantáziának. Fontos, hogy ne legyen pontos személyleírás, hagyom az olvasót “castingolni”.
Magyarországon még nem nagyon vágott bele senki ebbe a műfajba, amit választott.
Rengeteg akcióregényt olvasnak a magyarok, de mindez sokkal izgalmasabb lehet, ha a sztori Magyarországról szól, pontosabban úgy mutatja be a nemzetközi összefüggéseket, hogy Magyarországot egy háló részeként látjuk. A konspirációs regény nem tényfeltáró újságírás, ez fiktív történet. Nem akartam senkit leleplezni, a figurákat konkrét személyek életrajzának összemosásával hoztam létre. Úgy beszélek a magyar valóság mintázatairól, hogy nem mondok ki semmit, szerintem ez a határ az, amit még elbír az ország. A könyvemnek végülis ugyanaz a célja, mint a dossziénak annak idején, egyfajta pedagógiai misszió, látókör-bővítés.
