Mindenki őrültségnek tartaná, ha énekesek helyett gitárosokat, zongoristákat, dobosokat vagy szaxofonosokat verbuválnának egy Megasztár vagy X-Faktor versenyhez. Habár sokan ismerik mondjuk Jimmy Page, Richard Clayderman vagy Kenny G nevét, ismertségük sosem fog vetekedni olyanokéval, akiket énekesként - is - jegyeznek (pl. Sting, Elton John vagy Prince).
Így van ez a slágerekkel is, de az elmúlt évtizedekben azért készültek olyan opuszok, amelyekben némi kísérővokálos nananázástól eltekintve nem szerepelt énekes, mégis a dallisták vezetői voltak Európától Ausztráliáig.
Semmi ének és még jazzes is - mégis sikeres
Ma már elképtelhetetlen, de az ötvenes-hatvanas években időnként egy fülbemászó, vonzó ritmusú jazz számmal is lehetett egész nagyot szakítani. Még akkor is, ha csak hangszerek voltak benne. 1961-ben Dave Brubeck zenekara Paul Desmond szezeményével, a Take Five-val a Billboard 25. helyéig jutott, Herbie Hancock dinnyeárusa, az 1962-es Watermelon Man pedig '63-ban a 10.-ig. Igaz, nem a szerző előadásában, hanem egy nagyon grúvi, nagyon latin verzióként, Mongo Santamariától. A hetvenes években még egy jazz- - vagy inkább jazzes, funkos - felvétel jutott hasonlóan magasra: a brazil Eumir Deodato 1974-es Richard Strauss-átirata, a leghírsebb Nietsche-mű címét viselő, rém hosszú (több, mint nyolcperces) Így szólott Zarathustra (Also Sprach Zarathustra) (2. az USÁ-ban, 7. az angoloknál).
Dallamok, amiket mindenki ismer
Red River Rock. Ma már inkább vicces, de apáink (nagyapáink?) idejében nagyon menő volt az amerikai Johnny & The Hurricanes. A korai beatkorszakban, a hatvanas évek elején másolták is őket rendesen. Ez a zenekar kifejezetten az énektelen dalokra specializálódott, akárcsak a későbbi, még náluk is híresebb angol Shadows, ami persze aztán csak adott a világnak egy énekest, Cliff Richardot. A Hurricanes 1959-ben egy régi folkdalt dolgozott fel az akkori rock and roll-divatnak megfelelően egy amerikai 5. és egy angol 3. helyezést hozva nekik.
Apache. Egy amerikai írta, de az angol Shadows rögzítette először lemezre ezt a pszeudo-cowboydalt, hogy aztán öt hétig tanyázzon az angol listák élén. 1973-ban sokadik változatként az Incredible Bongo Band is készített belőle egy verziót, amit nem slágerlistás helyezése miatt (mert az nem volt neki), hanem azért érdemes megemlíteni, mert később számtalan hiphop- és drum'n'bass-felvételhez használták a számban szereplő dobokat.
Rockit. A német robotzene Kraftwerk és a korai hiphop találkozásából született az electro nevű stílus, amire műanyag ruhás srácok nyomták az electric boogie-t. Habár nagyrészt amolyan underground-jellege van ennek a kultúrának, mégis kitermelt egy óriási slágert, amit a jazz magasságából a new yorki gettóba zenés kirándulást tevő Herbie Hancock írt. Amerikában inkább csak a fekete listákon ütött, de Angliában 7. lett, ahogy több más európai országban is hasonló helyezést kapott.
Machine Gun. Hajlottabb korú rádióhallgatók még emlékezhetnek a Petőfi Rádió (és Komjáthy György) egykori Vasárnapi koktél című műsorára. Ennek a szignálja volt Lionel Richie bandájának, a Commodores-nak 1974-es instrumentális slágere, a nagyon funky Machine Gun (USA pop: 22. hely. R&B: 4.).
Pick Up The Pieces. Nem amerikai, hanem egy skót funky banda 1974-es darabja a jellegzetes fúvóstémájáról híres, rengetegszer feldolgozott Pick Up The Pieces. A szigetországban először a kutyát sem érdekelte, de amikor az amerikai soul-listán 5. lett, felfigyeltek rá ott is. Így lett a briteknél 6., majd visszatért a dal Amerikába, hogy a diszkólistán még egy 11. helyezést is bezsebeljen.
Popcorn. Még a "Nu pagagyí" ("Megállj csak!") című szovjet rajzfilmsorozatban is szerepelt a Pattogatott kukorica, ez a vicc-szám, ami egy korai, kissé kísérleti jellegű szintetipop dal. 1972-ben több első helyezés mellett (Norvégia, Németország, Svájc, Ausztrália) a Billboardon 9., az angol kislemezlistán pedig 4. lett. Nem ez a változat az eredeti: már 1969-ben megszületett a remekmű, amit egy Gershon Kingsley nevű szintetizátoros írt, de talán akkor még nem jött el az idő, hogy a kétségkívül újszerű hangzású szám befusson.
French Kiss. A nyolcvanas évekre is jutott pár instrumentális sikerdal, de már jóval ritkábban tűnt fel egy-egy ilyen a listákon. 1989-ben az éppen zenitjén járó acid house stílus legnagyobb ének nélküli mainstream sikere a French Kiss volt, Lil Louistól. Na róla előtte sem, akkor sem és utána sem hallhattunk semmit, hiszen még a dal videóklipjében sem tűnt fel. Helyette felhúzott plüssállatok vergődnek három percen át a kamera előtt, majd a dal felénél egy orgazmus felé tartó női hang lesz a "szólista". Talán emiatt vitte olyan sokra a remek szerzemény (Anglia: 2. hely).
Filmre hangolva
Sokszor valamilyen mozi- vagy televíziós film alapozta meg egy dal sikerét. Nem kevésszer ez éppen az adott film főcímzenéje volt, de lehetett betétdal is.
Mission: Impossible. Szerintem mindenki ismeri például a "Mission: Impossible" híres motívumát, amely 1968-ban a popzenei lista 11. helyéig jutott. Ez a szerzemény az argentin Lalo Schifrin egyik - ha nem "a" - leghíresebb munkája és a kémfilmzenék talán legjellegzetesebb példája. Érdekessége, hogy a szokványos 4/4-es ütem helyett 5/4-ben van. Ezt a szerző úgy indokolta, hogy "ezt a földönkívülieknek írtam, akiknek öt lábuk van"
1996-ban a U2 két, éppen szabadságon lévő tagja, a dobos Larry Mullen, Jr. és a basszusgitáros Adam Clayton a film Tom Cruise-féle remakejéhez készített egy elektronikus zenei remake-et kemény, katonás, kiegyenesített groove-okkal, és neves elődjénél is nagyobb sikerrel, hiszen a dal az amerikai Billboard listáján 8. lett.
Peter Gunn. Egy nálunk nem közismert kémfilmsorozathoz írt zenét a Schifrinhez hasonló zenei vizeken evező, nem kevésbé híres Henry Mancini. Ő az, akinek például a Pink Panthert is köszönhetjük. Ha valaki most vesz először kezébe gitárt és gyors sikerélményre vágyik, annak csak ajánlani tudom a Peter Gunn főcím összesen négy hangból álló, egy húron is lejátszható vezérmotívumát, amiért a gitárfelelős Duane Eddy 1987-ben Grammyt kapott.
A poplistás siker viszont csak részben kapcsolódik az ő nevéhez. Ugyanis az Art Of Noise nevű csapat 1986-ban újraértelmezte az 1959-es slágert, amihez a korosodó gitárost is elhívta. A kollaboráció Amerikában ha nem is annyira robbanott, de Angliában a 8. helyhez segítette az elektronikus zenei, talán szándékosan is eléggé arctalan formációt.
Chariots Of Fire. "Csak Vangelist ne!" - kérleltek engem pár napja a szerkesztőségben, amikor felvetettem, hogy a slágerlistás ének nélküli számokról szeretné írni. Pedig a Chariots Of Fire főcímzenéje nem akármilyen siker volt a maga idején: Amerikában, a Billboardon ez volt az egyetlen görög művésztől származó listavezető a popzene történetében. A Tűzszekerek legismertebb dala eredetileg a nem túl fantáziadús "Titles" címet viselte, de a kislemez-verzió aztán a film címén futott tovább. Ez volt 1981 legnagyobb példányszámban eladott kislemeze. Azóta is - ha kell, ha nem - hallhatjuk a tévében mindenféle tudományos kisfilm vagy természetfilm aláfestéseként.
Star Wars. Klasszikus zenészek végleg nem rúgnak labdába egy popzenei listán, kivéve ha klasszikusokat megdiszkósítanak - ahogy a Royal Philharmonic Orchestra (egyveleg, UK Singles: 2. hely, Billboard: 10.) vagy a Walter Murphy & The Big Apple Band (Beethoven V. szimfóniája, Billboard: 1.) tette -, illetve ha a londoni szimfonikusok egy kultfilmhez járulnak hozzá. Popzenei környezetben teljesen idegen elemként az Új Remény címet viselő Csillagok háborúja-főcím 1977-ben a 16. helyet szerezte meg az amerikai listán, majd két hónapra rá ennek a diszkó-verziója aztán első lett.
Lily Was Here. Teljesen érthetetlen, hogy ez a smooth jazznél is "smooth"-abb, semmilyen jellegzetes dallam- vagy egyéb fordulatot nem tartalmazó betétdal hogyan juthatott az angol kislemezlista 6. helyéig 1990-ben. A dalt a Eurhythmics duó férfi tagja, Dave Stewart jegyezte, de ez volt a holland altszaxofonos szőkeség, Candy Dulfer debütálása is. A film teljesen elsikkadt a szám mellett és én is csak annyira szeretnék szorítkozni, hogy megemlítsem, hogy a főszereplő, egy bizonyos Marion van Thijn az éppen regnáló amszterdami polgármester lánya volt.
Lejárt lemezek
A hatvanas években egy-egy évben előfordult, hogy több mint tíz instrumentális felvétel is befurakodott a legnépszerűbb dalok közé, aztán fokozatosan egyre kevesebb. Olyannyira, hogy a kilencvenes években összesen öt, az új évszázadban pedig már csak három ének nélküli szám hozott ekkora sikert. Ezek mindegyikét európai elektronikus zenei producer-előadók készítették. Van köztük finn trance-DJ (Darude), akinek Sandstorm-ja szerte Európában sikeres volt és Angliában a 3. helyig jutott; meg egy holland DJ-páros, a Drunkenmunky. Az utóbbiak E című dala az előzőleg említett Homokviharhoz hasonlóan elég idegesítő, de azért itt van, ha valaki mégis szereti, és ha már 25. lett valamelyik poplistán. Hallhattuk eleget mindkettőt a hazai kereskedelmi rádiókban, talán leginkább a nemrégiben kimúlt Roxyn.
Olyannyira lejárt a sikeres instrumentális zenék ideje, hogy utoljára hat évvel ezelőtt történt meg, hogy egy virtuális előadó, az inkább számítógépes játékba való Crazy Frog "adott elő" egy olyan számot, amit eredetileg Harold Faltermeyer az Eddy Murphy-féle Beverly Hills-i zsaruhoz írt. Ez az Axel F és gagyi-techno remixe.
Azóta pedig úgy látszik, végleg az énekeseké a terep.
