Eszéki Erzsébet megtalálta a kellemes hasznossal való összekötésének egyik legpraktikusabb módját: 2004-től kezdve művészekkel, közismert emberekkel beszélgetett egy-egy általuk kedvelt festményről. Száraz műelemzések helyett így az adott képhez kapcsolódó személyes történeteket, gondolatokat kapunk, amelyek még nyáron, az Így látunk mi című interjúkötetben láttak napvilágot. A 37 képhez 37 ismert ember társul, köztük olyan nevekkel, mint például Mácsai Pál, Ónodi Eszter, Kepes András, vagy Lévai Balázs.
Személyes élmények – képeken átszűrve
A szerző most élőbe is megpróbálta átültetni az irányított, egy idő után mégis szabadon folyó beszélgetéseket: hat ismert beszélgetőtársat hívott meg a Szépművészeti Múzeumba, köztük három olyat, akiket korábban még nem faggatott kedvenc képükről. A csütörtökönként jelentkező Múzeum+ program keretében megrendezett esemény persze igyekezett kapcsolódni a Szépművészeti aktuális kiállításaihoz, ezen belül is a Klimt-tárlathoz, így a választható képek köre némileg leszűkült.
Ez persze egyáltalán nem jelentette azt, hogy unalmas estének néztünk volna elébe, hiszen amellett, hogy szép számú alkotással találkozhatunk a Nuda Veritas (Gustav Klimt és a bécsi szecesszió kezdetei 1895-1905) című kiállításon, Klimt kellően izgalmas alkotó ahhoz, hogy akár 6 képen túl is fenntartsa a közönség figyelmét.
Két festő egy ecsettel
Eszéki Erzsébet ezúttal három, korábban már meginterjúvolt és három új beszélgetőtársat invitált a színpadra: Bíró Kriszta színésznő, író, Baán László főigazgató (Szépművészeti Múzeum) és Parti Nagy Lajos író mellett Bujtor Balázs hegedűművész, Szabó Dániel zongoraművész és M. Tóth Géza animációs filmrendező mesélt választott képéről. A két zenész ráadásképp többször is improvizált egyet a látottakra-hallottakra – hol együtt, hol külön-külön.
Szabó Dániel a közös imprót egyébként egy tetszetős képzavarral úgy írta körül: olyan, mintha két festő egy képet festene – egy ecsettel. Az improvizatív zene és a festészet szerinte abból a szempontból is rokonítható, hogy egy festőnek is inkább víziója van a készülő műről, nem pedig pontos koreográfiája. Az egy adott festmény láttán rögtönözve lejátszott dallam az ő megfogalmazásában „a képek által inspirált belső vízió”, amit megpróbál „a hangok által megfesteni”.
Nők helyett tájképek
Bár Klimtet leginkább nőket ábrázoló alkotásai miatt szokták emlegetni, ezen az estén többen is akadtak, akik inkább a tájképeire esküdtek. Bíró Kriszta például külön hangsúlyozta is, hogy a Klimt-féle, hűtőmágneseken és töltőtollakon virító nőalakokról számára igencsak "nehéz lehámozni" a kereskedelmi szimbólum cimkéjét. Ezért is döntött A nagy jegenye I. című kép mellett, amely a nagyanyja velencefürdői házának környékén magasodó fákat juttatja eszébe. Ami pedig nem mindenkinek tűnt fel: a festményen alig észrevehetően egy épület is látható – ehhez kapcsolódva olvasta fel a színésznő Lesznai Anna egyik, hagyatékban maradt történetét, amely a láthatatlan dolgok és a képzelet erejét mutatta meg.
Szabó Dániel zongoraművész ugyancsak egy Klimt-tájképet, a Reggel a tónál című sejtelmes festményt választotta: a zártság és a végtelenség kettősségére épülő alkotásra pedig hátborzongatóan szép dallamot rögtönzött. Zenésztársa, Bujtor Balázs a festő populárisabb művei közül csemegézett: Az élet küzdelem (más néven: Az arany lovag) Klimt „arany korszakának” első darabja. Az igazság – és a művészet – aranypáncéljába öltözött, rettenthetetlen lovag egyszerre sugároz bátorságot és végtelenül meseszerű.
A szépség és a szörnyeteg
M. Tóth Géza animációs filmrendező szakmájához híven egy igencsak mozgalmas, gyönyörűen kidolgozott alkotást – az ún. Beethoven-fríz egyik részletét –, az Ellenséges hatalmakat emelte ki. Mint kiderült, a rendező ennek ellenére nem annyira a mozgás jelenléte miatt, sokkal inkább a központban elhelyezkedő szörnyalak okán választotta a képet. Klimt a negatív antik hőst, Typhoeust (Gaia és Tartarosz fia) a gorgók, illetve a paráznaság, bujaság és a mértéktelenség között ábrázolja: M. Tóth szerint a figura attól olyan fenyegető, mert nem látjuk a határait.
A meghívottak közül ketten nem Klimtre tették a voksukat: Baán László a német szimbolista Max Klinger Az első jövő című rézkarcát, Parti Nagy Lajos pedig Kolo Moser egyik angyalt ábrázoló alkotását választotta. Az író az angyalok anatómiáját és helyét elemző írással ajándékozta meg a hallgatóságot, amelyből az is kiderült: bár a szárny tollas, transzcendens, de mégiscsak lapocka. A Szépművészetiben megrendezett, sok szempontból improvizatív este jó példa arra, hogy így, kötetlenül és személyes élményeket játékba hozva is érdemes beszél(get)ni a művészetről.
