"Ez kicsit olyan Sophia Lorenes: erős szemek, érzéki ajkak" - mondta Szirtes András. Nagy kalandra vállalkoztam: alávetettem magam a filmrendező-fotóművész ún. fotóterápiájának. A folyamat eredményeként előjövő „szellemarcaim”, a "bennem rejlő" személyiségek megismeréséig mostanáig kellett várnom: egyszer egy bányászlány vagy éppen egy bennszülött, másszor egy transzvesztita és egy romlott értelmiségi nő bukkant elő.
Egyszerre lehetsz királynő és szexi puma- vállaltam a fotóterápiát
Szirtes András némi pszichológiával vegyített fotóterápiájának lényege, hogy a művész egy favázas fényképezőgéppel, hosszú expozíciós idővel örökíti meg a „páciens” arcát, majd különböző módokon – a negatív megvilágításától a vegyszeres előhívásig, megfestésig – manipulálja a portrét. Az eredmény: ahány felvétel, annyi szellemarc, bennünk rejtőző személyiség, történet, világos és sötét oldal tekint vissza ránk.
A fotózás alkalmával érthető módon még sokkal nagyobb volt bennem a félsz, de közel másfél hónappal később inkább már a kíváncsiság hajtott. Ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy az én „feladatom” oroszlánrésze a fotóterápia első fázisában, a 10 másodperces, mozdulatlan koncentrálásban ki is merült, túlestem az első ijedtségen, és a negatív sikeres elkészültének a tudatában hagytam el a helyszínt.
Visszatérés a sötétkamrába
Akkor, a két negatív láttán András azt mondta, hogy így első ránézésre nagyon merevek, valószínűleg nem lehet túl sokat kihozni belőlük, ezzel szemben egészen kellemes meglepetések értek mindkettőnket a papírkép előhívásánál, az ún. kontaktolásnál. A helyzetet szerencsére az is könnyítette, hogy ez alkalommal már-már régi, de legalábbis jó ismerősként üdvözöltük egymást, az udvariassági körök helyett pedig viszonylag hamar belekezdhettünk a munkába.
Elsőként a rólam készült bő-secondos, azaz a körülbelül egy mellszobor arányaival készült negatív került górcső – és megvilágítás – alá. A fotográfus fotópapírra fektette a nagyméretű negatívot, majd egy üveglapot helyezett rájuk, ezután hosszú másodpercekig exponált, azaz tetszőleges mértékben és ideig megvilágította azt.
A hangos számolás némileg emlékeztetett a felvétel készítésére (hiszen a mester ott is ugyanezt tette, amikor egy lámpával világította meg az arcomat), ám ezúttal csak külső szemlélőként figyeltem, ahogy a kezével kitakarja a vékonyabb felületeket, többet exponál a sötétebb felületre, mert azt jobban át kell világítani.
Azt csináljuk, ami tilos
A kép lekontaktolásának, a papírkép megszületésének folyamatát András végigkommentálja, így pontosan tudom, mit miért csinál. A fotópapír a kontaktolást követően a hívóba kerül, és néhány másodperc múlva lassanként látom előjönni magamat. Ekkor András gyorsan kikapja, és meglepő módon a szabályokra fittyet hányva cselekszik. „Elkövetem azt, amit tilos: hívás közben nem szabad megvilágítani a képet, mert elkezd beszolarizálni, átfordul pozitívból negatívba” – mondja, miközben a tilosnak titulált mozzanatok azonnal meg is történnek.
Furcsa, ahogy a sötétkamrában egy-egy ilyen pillanatban felvillan a kis zseblámpa, és nyomán a saját arcom. Kicsit talán ahhoz az érzéshez hasonlít, amikor a kisgyerek kibontja a már régóta várt ajándékát: tulajdonképpen nem rajta múlik az eredmény, valamilyen módon mégis nyakig benne van.
„Az arcodra kicsit keveset exponáltam, de elég szép lesz ez a madonna” – mondja, majd hozzáteszi: „Szép, de kicsit zárt. Szigorú. Az a tisztességes állapot, amikor az illető nem mer kinyílni, ez az úgynevezett beállított kép, a tablókép. Ezzel nem is fogunk tudni sok mindent kezdeni”. Ekkor egy kicsit elkeseredek, de a mester nem adja fel, és a vegyszerekkel „játékba hívja” a fotót, rásegít egy kicsit, hogy valami történjen is a képen.
Szépen alakulnak a mocskok rajtad – ez már a sors –, ez egy bányászlány, aki most jött ki a szénmedencéből, ijesztően sötét. Húha, ez izgalmas! Ez tulajdonképpen egy férfi női formában. Egy kőkemény férfi kisminkelve, a haja átalakítva” – elemzi részletekbe menően az első fotót.
Ezen a felvételen szerinte van bennem egy nagyon erős férfiasság, a manipulálásnak köszönhetően pedig az egész egy kőszobor benyomását kelti. Kissé megrökönyödök, nem vagyok én férfi, tessék belőlem nőt csinálni...! – csattan fel bennem a sértett nő, de aztán András javaslatára megpróbálom külső szemlélőként nézni magam. Iszonyú nehéz dolog, nem állítom, hogy akár egyszer is sikerült tökéletesen kívülállóként tekintenem magamra, de erősen próbálkoztam. Elvégre, ahogy a művész is mondja, az ott a képen tulajdonképpen már nem is én vagyok.
Hál'istennek azért a női hiúságom is kap némi vigaszt, amikor a szoborszerű bányászlányról a művész megjegyzi: „Ez kicsit olyan Sophia Lorenes, amikor a művésznő a hatvanas években beállt a kamera elé. Erős szemek, érzéki ajkak, és körülbelül ugyanez a tartás. Ugyanilyen sudár teremtés volt, ugyanígy tartotta magát”.
„Az a szerencse, hogy nem tudom, mit csinálok”
Szirtes András minden egyes ilyen módszerrel készült fotója egyszeri és megismételhetetlen: kétszer soha nem születhet meg ugyanaz a kép. „Az a szerencse, hogy soha nem tudom, hogy mit csinálok, mert ha tudnám, nem csinálnám” – mondja. „Nem tartom be azokat a szabályokat, amiket a fotózásnál betartanak, hogy hány másodpercet exponálnak hova, hanem mindegyik a gesztusaimtól függ, úgynevezett monotípia, tehát megismételhetetlen. Én még egyszer ugyanazt a képet nem tudnám előállítani”.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy ezután a már említett negatívról egy egész másmilyen képet csinálunk. Ezúttal kevesebbet exponál a hajamra – így az nem lesz „tökfekete”, hanem világos –, és „a férfiből” végre „előjön a nő”.
Black madonna, light madonna
„Ez szinte egy ijedt angyal, a másikkal összevetve ez a két szélsőség” – szögezi le András. Az újonnan készült kép valóban szöges ellentéte az előzőnek, mintha nem is ugyanarról a negatívról beszélnénk. Ez szerinte jól példázza, hogy mennyiféle arca lehet egy embernek.
De mivel András szerint a glóriával övezett, éteri hangulatú „angyal”-portré vonásai is inkább a férfias felé hajlanak, a kettő közé is exponálunk egyet. Az általa csak black and white madonnaként emlegetett páros így egy „medium madonnával” bővül, ami már sokkal kiegyenlítettebb, harmonikusabb.
Közben az elmúlt alkalomhoz hasonlóan most is tartok a helyenként kifröccsenő vegyszerektől, bár védőfelszerelésként egy szép orvosi köpenyt is kaptam. „Ezek azért nem olyan vegyszerek, amik mérgek. Ha meginnád, kapnál tőlük egy hasmenést” – nyugtat meg.
A következő előhívásnál az egész testem, a bőröm és az ajkaim színe átfordul negatívba, viszont a szemeim megmaradnak pozitívban. „Ez tulajdonképpen már egy transzvesztita” – véli nem éppen ínyemre való módon András, én pedig közben ismét azzal küzdök, hogy el tudjak vonatkoztatni a saját arcképemtől. Az androgünség pedig aztán végképp távol álljon tőlem, mire András a fotóterápiára épülő filmjére utalva hozzáteszi: „Juliette is mindenképp szeretett volna nemtelen lenni, de nő maradt, csak kemény”.
Az utóbbi fényképre végül azt mondja, ez számára „az igazi meisseni porcelán”: a bőröm világítóan fehér, és szerinte olyan polgári, arisztokratikus tekintet néz vissza róla ránk, amilyennel ma már nagyon ritkán találkozik.
Ez már majdnem egy szexi puma
A másik, közeli negatív kezelésbe vétele is egészen meglepő eredményeket hoz számomra: egy fiatal, bennszülött nőt látok, akit András szerint „felraktak egy hajóra, felöltöztették, belerakták a fülébe ezeket a fülbevalókat, de fogalma sincs, hogy hova viszik”. A következő felvételnél a fotográfus-rendező szerint a vegyszereknek köszönhetően a puszta fotózásból átléptünk a festészetbe hajló művészetbe. Ez a lány tudja mit akar, nyílt a tekintete, mint aki egy komoly beszélgetés közepén feltett kérdésre nem válaszol, csak némán figyeli a partnerét: „Találd ki, mert én úgysem mondom el!”
Egy másik képen egy felemás arcú, kissé skizofrén nőszeméllyel találkozom, majd ugyanez a szende, fiatal lány a következő pillanatban egy érett, „nekem már nem tudsz újat mondani”-típusú romlott, de értelmiségi nő. „Ez nő, ez már majdnem egy szexi puma” – jelenti ki kategorikusan András, nekem pedig kedvem támadna felkiáltani örömömben, hogy akkor mégsem vagyok férfi. „Van benne kíváncsiság és egy hihetetlen keménység” – teszi hozzá, én pedig elgondolkodom, hogy vajon mi lehetett a legtöbbször elhangzott jelző. Abban talán lehet valami ráció.
