Bár éppen 100 éve született, képei ma is elementáris erővel hatnak: Kohán György festményei nem maradnak meg a puszta ábrázolásnál, mitikus alakokká, héroszokká emelik az egyszerű munkásembert és örvénylő színvilágukkal levesznek a lábunkról.
„Alsóneművel rejtőztetett akt” – ez a szokatlan megnevezés fogad a KOGART Galériában nemrég megnyílt Kohán György emlékkiállítás terébe lépve. (Ez kicsit úgy hangzik, mint a Laár pour L'art egyik estjének címe, a Pucér nők ruhában.) Az említett körülírás Supka Magdolna művészettörténész tollából származik, és a száz éve született Kohán Fekvő nő című festményét ragadja meg e három szóban. A „rejtőztetés” valamilyen módon a festő egész életművét végigkíséri, hiszen akármennyire is úgy tűnik első látásra, hogy puszta tájképekkel és zsánerekkel van dolgunk, látásmódja, a mindennapi jelenségekhez való közelítése mindig a titkokra, a megszokott mögött rejlő egyedire irányítja a figyelmet.
„Engem a düh tart életben”
Így lesz például a gyümölcsszedő asszonyokból szivárványban játszó nimfa (üvegablakra kívánkozik), a festő anyjának és saját arcvonásainak egyesítéséből pedig totemszerű, a Földanyát megjelenítő, tekintélyt parancsoló szobor. Kohánnál nem ritka eset, hogy ha egy konkrét arcot fest is meg, nem a hasonlóságra koncentrál, sokkal inkább arra törekszik, hogy az adott alak egy fogalom, eszme, vagy éppen művészi élmény kifejezőjévé váljon. Jó példa erre A háború emléke, amelyen egy asszony görcsösen kapaszkodik a saját fejébe: a fájdalom olyan erővel hasít belé, hogy a határozott, már-már agresszív ecsetvonásoknak köszönhetően fekete ruhája észrevétlenül tűnik át egy bútor, karosszék formájába.
„Engem a düh tart életben” – idézte Ibos Éva művészettörténész a festő egyik mondatát a megnyitón: ez a düh viszont van annyira jótékony, hogy zseniális remekművek megszületését tette lehetővé. Az alföldi festők és a hódmezővásárhelyi művésztelep kiemelkedő képviselője Ibos Éva szerint emlékműveket készített: a monumentalitás „nem méretbeli kérdés nála, sokkal inkább drámai felfogású szemléletmódjának következménye”. És tényleg: akármelyik képére nézek, mérettől függetlenül héroszokkal, embert próbáló eseményekkel és elementáris erővel találom szembe magam.
Kihull a részlet, marad a summázat
Ha eleinte azt is gondolom, hogy „csak” egy természeti táj megörökítését látom, az árnyék, a szél, vagy a naplemente fényei által teremtett kontrasztok egészen különös, furcsa történeteket, történéseket hoznak elő. Ibos Éva elmondása szerint Kohán György sohasem nosztalgiázott vagy aprólékoskodott, mindig egy emelt látószögből szemlélte a dolgokat: „kihullott a részlet, a lényegtelen, maradt a summázat”.
Bár ez nem művészettörténeti kategória, úgy véli, Kohán művészetére az erő volt a legjellemzőbb. Szenvedélyes elhivatottsága, fékezhetetlensége abban is megmutatkozott, hogy összekapott tanárával, Glatz Oszkárral: a Képzőművészeti után autodidakta módon képezte tovább magát. A festményein markánsan megjelenő avantgárd hatást feltehetően Párizsból hozta, különös, időtlen festészete csupán élete vége felé kapott megérdemelt figyelmet. (Egyszer formalistának, másszor provinciálisnak bélyegezték, az ötvenes évek végéig mellőzték, így sokáig a művészeti élet perifériájára kényszerült.)
Egészen meglepő és működőképes, ahogy az alföldi realisták szociális indíttatását a modern irányzatok hatásával kombinálja, kubista és expresszionista vonások egyaránt tetten érhetőek a művein. A gyulai Corvin János Múzeummal közös tárlaton kiállított 22 festmény és tucatnyi tusrajz szeptember 3-ig látható a KOGART Galériában.
