SWOP: annyit tesz, mint csere. A magyar BLOCK Csoport és a FLUSS (folyó) névre keresztelt német képzőművészeti csoportosulás SWOP II. címmel már második alkalommal rendezett közös kiállítást, „helycserés támadást” – Berlin után most Budapesten, a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóházában.
A 20 éve magalakult BLOCK és a hasonlóan tekintélyes múltra visszatekintő FLUSS Csoport tagjai keresve sem találhattak volna tökéletesebb helyszínt közös kiállításuk megrendezésére, mint a Budapest Galéria Kiállítóházát. Itt ugyanis két szinten, több teremben tudtak izgalmas párbeszédbe elegyedni egymással – szándékosan keveredve, ám a műtárgyakat szemlélve még így is viszonylag könnyű rájönni, hogy melyik nemzetet erősíti egy-egy alkotó.
Morális kérdések vs. könnyed játékosság
Ahogy Lóska Lajos művészettörténész is rámutat: a FLUSS Csoport elsősorban abban különbözik a magyar társcsoporttól, hogy láthatóan kevésbé foglalkozik társadalmi és morális kérdésekkel, sokkal inkább a könnyed játékosság, a formákkal, tárgyakkal való kísérletezés jellemzi. A BLOCK Csoport kezdetben talált, lepusztult tárgyakból épített installációkat, volt, hogy vegyvédelmi öltözeteket, farönköket használtak fel a munkájukhoz.
Később videóinstallációikkal hívták fel magukra a figyelmet, egyénileg azonban többnyire a festészet határozza meg a tevékenységüket. Lóska Lajos szerint az utóbbi időben változás figyelhető meg a csoport munkáiban: a tagok ugyanis a morális töltetű kérdések, társadalmi problémák felé fordultak, a figuratív képek felé mozdultak el. Kivétel ez alól Dóró Sándor: nonfiguratív alkotásaival az egyetlen, aki nem a konkrét figurák ábrázolásával szólítja meg a befogadót.
Kilőtt petárdákból épült méhkas, betűtészta helyett betűfa
A német művészek könnyed játékossága egészen üdítő a magyar részről helyenként már nyomasztóvá váló társadalomkritika után. Talán épp ezért tényleg jó ötletnek tűnik, hogy a két csapat együttesen, keveredve vonultatja fel alkotásait: az egyik tompítja a másikat, olykor viszont erősítik egymást.
Susanne Ruoff faplasztikáiban például az az ördöngösség, hogy első ránézésre azt hinnénk: vasból, vagy valamilyen fémből vannak, ám egy kicsit behatóbb vizsgálódás után kénytelenek vagyunk rájönni: az erőteljes, leginkább kovácsoltvas-szoborra hasonlító alkotások pillekönnyűek, de képesek elhitetni velünk az ellenkezőjét. (Úgy függnek a falon, mint meghajlított, kacskaringózó kardok: fából vaskígyók, „fafirkák”.)
Kétségtelenül a csapat legjátékosabb tagjai közé sorolható Tatjana Schülke, aki nem átall kilőtt petárdapatronokból életre hívni olyan új „organizmusokat”, amelyek leginkább szivacsra, valamiféle földönkívülire és kaptárra, méhkasra hasonlítanak. Renate Wiedemann viszont papírbetűket épít egymásra, halmozza őket a végtelenségig, míg végül a temérdek betű „nyelvfává” áll össze. Képein hasonló technikával dolgozik, így a betűk révén kézzelfoghatóvá válik számunkra „a falnak beszél” kifejezés is – még jó, hogy nem a falra hányt borsó.
Fénycsövekkel teletűzdelt szakralitás, Michelangelo-humor
BLOCK-ék esetében erőteljesen jelenik meg a szakralitás számos formája: a legszembetűnőbb példák erre Sebestyén Zoltán fénycsövekkel teletűzdelt világító dobozai, amelyek egy hajléktalan ülőhelyét, vagy éppen egy virágosbódé előterét varázsolják tele Isten – avagy a szentek – kezének jótékony nyomaival. Egyszerre érezzük az iróniát és a halálos komolyságot: éppen ettől lesz élő és érdekes a dolog – mi döntünk.
Pika Nagy Árpád viszont éppen a szakralitást fordítja ki egy kissé a négy sarkából Profán genezis című alkotásával, amely Michelangelo Genezisét, ezen belül is Ádám teremtésének pillanatát idézi. Azzal a különbséggel, hogy itt Ádám ujjai az Úr kezének közeledése helyett két csupasz női lábbal találják szemben magukat. A vörös selyempárnából kikandikáló végtagok mosolyt csalnak az arcunkra, de azért morálról alkotott gondolatokat sem felejtenek el serkenteni az agyunkban. (Ádám, az első ember itt szintén megteremtődik: férfivé válik – feltehetően – Éva lábai felé közelítve, ezzel együtt ő is „teremt”.)
A szeptember 5-ig látogatható kiállítás kicsit olyan, mint egy furcsa szellemvasút: félni ugyan nem kell, de olykor meglehetősen meglepő, mi jön éppen velünk szembe a következő teremben.
