Rózsaszínben, feketében és barnában játszó, buja szexualitás és rothadó állattetemek. Nem a legbizalomkeltőbb kombináció, Basia Banda kiállítása mégis jön, lát és győz. A megnyitón pedig Rutkai Bori a tőle megszokott bájjal kommentálta a látottakat.
Már a Platán Galéria kirakatüvegén túlról is egyből látszik: valami nincs rendben. Az újonnan kiállított képek ugyanis önálló életre keltek, a vászonnal határolt fantáziaszülemények nem elégednek meg a négy vonal közé szorított léttel, többet akarnak. Így egyszer csak számtalan hangya és szárnyas hangya látszik lemászni a felületről, birtokba veszi a hófehérre festett falat, átszalad a szomszédos alkotáshoz, így téve lüktetővé az egyébként sterilnek tűnő kiállítóteret.
De még mielőtt bárki is szörnyülködve tárcsázná a rovarirtókat, leszögezném: hál'istennek nem egy galériatulajdonos rémálma elevenedik meg a szemünk előtt, csupán Basia Banda lengyel festőművész legújabb, Lány a hallal című – Magyarországon egyúttal az első – kiállításán járunk.
Rutkai Bori üzen az üvegablakon túlról
A Lengyel Intézet szomszédságában, az Andrássy úton július 29-én este feltehetően sokan eredeti szándékuktól eltérően is megálltak a kirakat előtt: ha nem a szokatlan, hangyákkal telefröcskölt belső felület miatt, akkor azért, mert a tárlatot megnyitó Rutkai Bori rendhagyó módon nem a kiállítótérben mondta el gondolatait, hanem a kirakatüvegen kívülről, mintegy kivonva magát a feszengős megnyitók egyenletéből.
A technika – és a vezeték nélküli mikrofon – áldásos hatásának köszönhetően így is mindenki hallhatta, ahogy a képzőművész-énekes-zeneszerző kislányos bájával egyre beljebb vezette a hallgatóságot Basia Banda szexualitással, buja természettel és némi erőszakkal átitatott „erdejében”. Kicsit úgy sikeredett ez a bevezető, mint egy idegenvezetés, ahol a turistáknak személyesen nem áll rendelkezésére az idegenvezető, csak egy fülhallgatóról kapják az információkat.
Rutkai Bori nem titkoltan azért választotta ezt a megoldást, hogy közben még véletlenül se vonja el a figyelmet a festményekről – és nem utolsó sorban azért is dicséretes ez, mert nem kellett téblábolva, nyomorogva végighallgatni az ünnepélyes körülmények között, frontálisan előadott beszédet, hanem egy hangtól kísérve máris birtokba vehettük a látványt.
Feloldást csak az enyészettől tessék remélni
Rutkai Bori játékos könnyedséggel oldja fel Basia Banda meglehetősen rejtélyes alkotásainak bizarr világát – vagy legalábbis magabiztosan vél magyarázatot találni rájuk. A lengyel művész rózsaszínben és feketében, barnában játszó képei szerinte azt sugallják: a feloldást csak az enyészettől lehet remélni, ezért az alkotó „nem igáz le se flórát, se faunát”.
A csak „erdei témakörök”-ként emlegetett sorozat valóban olyan, mint egy boldog enyészet, már-már beteges, kollektív üszöktánc. Az üderózsaszín, meztelen emberi testeket helyenként barnásszürke foltok és különböző, beazonosíthatatlan állatok, tetemek borítják, amelyekről hirtelenjében nem lehet eldönteni, hogy jót, avagy rosszat akarnak. A sokszor kellemetlen érzéseket keltő kombinációkból itt-ott egy-egy állkapocs villan elő, vérnyúl és farkasból disznóvá avanzsáló lény is akad ebben a sötét erdőben.
Hangyaboly, nagy fenék és málnaszörp
Mindezek ellenére azért az esztétikum és a szépség is felüti helyenként a fejét: a málnaszörpszínű falon a gyümölcs és a növényzet is előkúszik, az olyan felismerhető állatok, mint például a hangya és a galamb pedig konkrét kapaszkodókat nyújtanak a deformálódott lényekkel szemben. Bár igaz, ami igaz, a galamb éppen egy csonkolt ujjon üldögél, a bejárattól jobbra a falon egymagában időző apró – de a megszokottnál mégis jóval nagyobb – kullancs pedig minden, csak nem bizalomgerjesztő.
Mégis van ebben a szexualitással és enyészettel elegyített erdőben valami szép: talán a természettel szembeni harc feladása, vagy az, hogy – amint azt Rutkai Bori a Nagy fenék című kép láttán megfogalmazza – „külső ellenség híján az ember számára már csak a saját feneke jelenthet mumust”.
