Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Ha felmérést készítenének a pad alatt olvasott irodalom kategóriájának legnépszerűbb darabjairól, valószínűleg nagy számban képviseltetnék magukat a magyar ponyva-, illetve lektűrirodalom darabjai, a külföldi krimik, szerelmes- és orvosregények, vagy legújabban a „vámpírirodalom" művei mellett. Nyilvánvaló, hogy Rejtő Jenő, Leslie L. Lawrence és Vavian Fable neve is feltűnne a listán. De bőven akad azonban még felfedeznivaló 20. század elejének irodalmában is. Kezdjünk bele!
A magyar ponyva története a 18. század végén kezdődik; a nyomdatechnika elterjedésével a vásári látogató egyre több kiadvány közül választhatott, ha letáborozott az előtt a bizonyos ponyva előtt, melyről a „népnek" szánt olcsó irodalmat árulták. A kiadványok sokáig hely, idő, sőt a szerző nevének feltüntetése nélkül jelentek meg. Nem olyan nagy csoda ez, ha tekintetbe vesszük, hogy a könyvecskék, füzetecskék között sokszor találunk kalendáriumokat, amiket egy-egy névtelen szerkesztő, ún. kalendáriumkészítő állított össze. De gondolnánk-e, hogy gyerekkorunk kedves meséje, az Árgilus királyfi is a ponyvairodalom remekei közt tűnt fel? Mégpedig igen nagy példányszámban! A fennálló adatok szerint 2000 példányt nyomtak belőle (s vegyük számításba, hányan tudtak - illetve nem tudtak - akkoriban olvasni!), ami manapság egy kortárs magyar szerző eladási rátáját tekintve már közönségsiker. A meséket, bibliai történeteket, hősi énekeket vagy külföldről beszivárgó meséket, mondákat általában az alsópapság tagjai, diákok, tanítók írták, így téve szert némi mellékes jövedelemre. Az első világháború aztán, mint ahogy Amerikában és Nyugat-Európában, a magyar ponyva történetében is fordulatot hozott: megjelennek a betyár-, majd a bűnügyi történetek.
"...fején egy ízléses, zöld selyem lámpaernyővel..."
A két háború közt a lektűrirodalom virágzása már a „magas irodalom" köreiben sem maradhatott figyelem nélkül. Még a Nyugat c. folyóirat is foglalkozik a témával 1941-ben, s a fő problémát bizony már akkor is az jelentette: hogyan különböztessük meg a ponyvát az „értékes", „esztétikailag magas szintű" irodalomtól? Nos, a kérdésre azóta sem sikerült egyértelmű választ adni, egy azonban biztos: Rejtő Jenő, a magyar ponyvairodalom leghíresebb képviselője ma már az irodalmat kutatók között is elismerésnek örvend.
A mindössze 37 évet megélt Rejtőt, mondhatni, az élet tanította írni: szinte pénz nélkül bejárta Nyugat-Európát, a skandináv tájat, még Észak-Afrikába is eljutott. Hőseit azokról a csavargókról és szerencsevadászokról mintázta, akikkel maga is kapcsolatba került. Eddig érthető is a dolog; ami nem magyarázható csak tehetségével, az a bravúros stílus, mely számtalan mondatát szállóigévé tette. Ki ne emlékezne például a Három testőr Afrikában felütésére: „Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta." Vagy nézzünk egy másik regénykezdő mondatot a Vesztegzár a Grand Hotelben című könyvből (s adjunk maximálisan igazat Veres András irodalmárnak, aki felhívja a figyelmünket arra, hogy Rejtő felütéseit „tanítani lehetne"): „Amikor Maud visszatért a szobába, egy úr lépett ki a szekrényből, pizsamában, fején egy ízléses zöld selyem lámpaernyővel, és barátságosan mosolygott." Ki az, aki ezek után le akarja tenni a könyvet? A jó felütés fél siker, Rejtő olvasója azonban akkor sem csalódik, ha hagyja magát behúzni a regények világába. Megpróbálhatjuk analizálni, mi adja a Rejtő-regény egyedi humorát, ehelyett azonban jobban járunk talán, ha egy hideg, téli vagy egy forró, nyári vasárnap délután előkapjuk Rejtő valamelyik rongyosra olvasott regényét. Fél óra múlva garantáltan nevetni fogunk.
A női olvasó mást akart
Tartsunk azonban szem előtt egy női olvasót, akinek nincs éppen kedve semmiféle csihi-puhihoz, sőt, kifejezetten „romantikus" hangulatban van! Az ő kezébe (állítólag, de azért ezt ne vegyük készpénznek!) jobban illik majd valami a „női irodalom" lektűrvonalából. Claire Kenneth, azaz Kölcsei Kende Klára nemcsak itthon, de Amerikában is az egyik leghíresebb lektűríró lett. Első könyvei Rejtő műveivel majdnem egy időben, a '40-es években jelentek meg. Az írónő, aki több férjet is eltemetett, volt szépségkirálynő és fotómodell, valamint gyermekét egyedül nevelő anya, 1956-ban Amerikába ment, könyveit azonban végig magyarul írta. Itthon főleg a rendszerváltás után vált népszerűvé, amikor virágozni kezdett a „tiffany-kultúra". Bár ne legyünk igazságtalanok; Kenneth könyvei azért talán mégis többet Claire Kenneth adnak az olvasónak, mint a népszerű szerelmes füzetek (főleg férfiak által írt) bugyuta történetei (ezekre egyébként majd visszatérünk! ), bár az alapanyag ugyanaz: gyönyörű tájak, szenvedélyes szerelmek, váratlan(?) fordulatok. Valami azonban „átüt": a fene tudja, talán Kenneth hitelességét a Tiffany-füzetekhez képest mégis az adja, hogy átélt egy s mást az életben?
Futottak még?
Bár a kronológia azt követelte volna, hogy írásomban Erdős Renée bukkanjon fel először, a ma érvényes ismertségi indexet tekintve az írónő mindenképpen lemarad Rejtő és Kenneth mögött. Ő volt pedig állítólag az első magyar írónő, aki meg tudott élni írásaiból; az 1920-es években egész villát
vásárolhatott magának könyvei jövedelméből. A korszak legnépszerűbb írónője ahhoz, hogy ilyen sikert arasson, szintén alapozott a jól bevált eszközökre: történetelvű, cselekményes elbeszélés, a szerelem, mint téma. Ugyanakkor Erdős A Hét című lap költőnőjeként indult, Ady is elismeréssel nyilatkozott prüdériától mentes, a női szerelemet szókimondóan megjelenítő költészetéről. Bár az írónő 1909-ben katolikus lett, s bevallott célja volt, hogy művészetével is a „tiszta erkölcsöt" prédikálja, regényeiben valahogy mindig a női szexualitásnál kötött ki. Ami, tegyük hozzá, világirodalmi mércével mérve rendkívül nagy előrelépés a magyar irodalomban. Emiatt azonban, noha Erdős regényei koránt sem vethetők össze Kenneth műveivel, egyszerűen lektűrként kezdték olvasni. 1923-ban kiadott, A nagy sikoly című regénye, melynek címe a női orgazmusra utal, egyenesen botránykönyv lett, s Erdős más könyveivel együtt sokáig a fiatal lányok számára tiltott könyvek listáján foglalt helyet. (Gondoljunk csak bele, hogy festhetett mindez akkor, amikor a lányregények sztárszerzője Tutsek Anna, akinek a háború előtt, erkölcsnevelő szándékkal írt Cilike-sorozatán nőnek fel a lányok!
A sorozatot, ki tudja, mi okból, a '90-es években újra kiadták. Főhőse kedves, szeleburdi kislány, az utolsó részben férjhez is megy, s tíz évig boldogítja kalandjaival a magyar lányokat úgy, hogy a szexualitásról, sőt, a testiségről egyetlen szó sem esik!) A sors fintora, hogy ezek után minden könyvét lektűrként és erotikusként olvasták, szóljon az bármiről is. Ez a címkézés nagyon rosszat tett Erdős hírnevének, s hosszú időre meghatározta helyét a magyar irodalomban. (Másrészt persze, nem rossz dolog egy villa a Rákoshegyen...) Az utóbbi időben aztán újra felfedezték, remélhetőleg lassan elnyeri méltó helyét, mert művei jól példázzák, hogy a lektűr (lektűrnek nevezett) nem feltétlenül ostoba és kártékony. Reméljük, hasonló vár a 20. század elfelejtett női íróira, akik közül sokan kerültek Erdőssel hasonló helyzetbe, azaz munkásságukat úgy nyelte el a „lektűr" címke, mint egy fekete kút. Földes Jolán, Tormay Cécile, vagy Szederkényi Anna neve ma már ismeretlenül cseng a fülünkben, pedig érdemes lenne őket előhúzni a könyvtárak mélyéről!
S mi jött a két háború után? Az addig népszerű ponyvaregények tiltása, (Rejtőt például csak „pult alól" lehetett beszerezni), némi szovjet ponyva, valamint a szocialista lektűr: Szilvási és Berkesi. De ez már egy másik történet.
folytatjuk
szerzőnk irodalmár, író
