Kétkerekű kentaurok

A magyarokat gyakran hasonlítják – vagy inkább hasonlították – a kentaurokhoz. A portyázó „jaj, mint a hunok!” óta számtalanszor halljuk, hogy lovas nemzet, született huszárok, lórajongók. Amióta profitábilis lett a városközeli lovardákat bezárni, és az értékes telkeket eladni, azóta inkább papíron, mint nyeregben. Maradt nekünk mára a Nemzeti Vágta, a lovi, no meg a drótszamár.

A lóversenypályáknak szintén csak emléke kísért, szegény Széchenyi, hol van már a nemzetközi hírű Szent István Nagydíj? Az ügető helyén elvarázsol bennünket az Aréna bevásárlóközpont. Ha nagyon kitartóak vagyunk, s nem vakít el bennünket végképp a csillogás, akkor nemcsak az egykori, műemléki védelmet élvező, a modern homlokzat által meglehetősen elnyomottan árválkodó tribünt tekinthetjük meg, hanem a pláza mellett alaposan megkisebbedve a Nemzeti Lovarda, a Budapesti Lovas Klub maradékát is. Valaha itt kezdődött Budapest lókerülete – a Nemzeti Kaszinótól a nyócker fiákeres kocsmájáig minden, aminek patkóhoz, sörényhez köze volt. Ha elfog bennünket a nosztalgia, tessék Krúdyt olvasni, ha pedig a modern kentaurokra vagyunk kíváncsiak, akkor Szécsi Noémit.

Mert hol vannak a kentaurok ezen az áldva átkozott, koszos, zsúfolt, csiricsáré, széteső, de – különösen a külföldiek szerint – még mindig élhető Budapesten? Nyeregben, természetesen, drótszamáron. Nem a lelkes amatőrök ők, akik nyaranta büszkén tekernek munkába a Duna-parton. Nem is a hétvégi családi kerekezők. Ők a mindennapok, téli havak, tavaszi esők és őszi szelek kerékpárosai: a biciklis futárok. Akik jobban tudják bárkinél, melyik egyirányú utcába lehet szemből behajtani, hol vannak még átvágásra alkalmas udvarok, csendes mellékutcák. Akikre ráüvöltünk reggel munkába menet az autó letekert ablakán át, mert már megint jobbról evickéltek el mellettünk, és jaj a karosszériának. Akikre aztán rábízzuk délután az „ennek még ma oda kell érnie” küldeményt. Akikre kicsit egzotikus állatként tekintünk: kik ők, miért teszik, hogy bírják, és egyáltalán: nem anarchista némelyik a csuklyája mögött?

Talán. S ha az, lehet, hogy van is oka rá?! Milyen erőszakot, indulatokat lát az, aki egész nap a várost járja? Hova lett a rendszerváltás társadalmi konszenzusa, s mit gondol róla az, aki mindezt az óvodában élte meg? Akinek legszemélyesebb emléke az egykori demokratikus toleranciáról, hogy a homokozóban meg lehetett beszélni testi veszedelem nélkül, hogy kinek az apukája melyik pártra szavazott…? Mit jelent a ma huszonévesének Ady örök „menni vagy maradni” dilemmája? Kérdések, amelyekre magunknak kell a válaszokat megtalálnunk.

Az „Utolsó kentaur” komoly segítség ehhez, tessék elvinni nyaralni. Társadalmi lektűrként semmilyen értelemben nem nehéz, ugyanúgy befér a kézipoggyászba, mint fáradt fejünkbe.

Ha szeptemberre annyi marad belőle, hogy nem támad kedvünk rögtön munkába menet ordítani, már megérte. Budapestet mi formáljuk olyanná, amilyen. Talán még nincs szükség anarchista kentaurokra ahhoz, hogy változtassunk rajta.

Addig is, bravó, Noémi! Köszönet, hogy megírtad, és külön gratula az EU irodalmi díjához, jó helyre került!

Ha megvennéd, kattints ide!